Mivel a közösségi média nyilvános bugyraiban a lábnyomai kámforként tűntek el a kíváncsi szemek elől, így némiképp sötétben tapogatózva hívtam beszélgetésre. Mint a Baraka egyik újdonsült túravezetőjével, friss, impulzusokban gazdag párbeszédet hoztunk tető alá, melyben rögtönzött szociológiai elemzéstől, a XX. század frankofón, analóg világán át az idegenvezetés csínjáig és bínjáig érintettünk mindent, ami csak szóba jöhetett. Hölgyeim és Uraim, kapaszkodjanak a fotel karfájába, újra utazunk – ezúttal a legkevesebb 20%-ban francia Babják Péterrel. Peti 2023-ban csatlakozott a csapatunkhoz, legutóbb Provence-ban vezetett utat, hamarosan pedig Balin lesz fellelhető.

Fél lábbal a madeirai gépről leszállva, a másikkal már szinte a következő út termináljába lépve szakítottunk időt az interjúra, mely sokkal inkább volt önfeledt csevegés “csak úgy”, mint izzadságszagú kérdezz-felelek. Érdekes kirakósozás született belőle, ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, egyre több kocka került a helyére, egyre több epizód nyert teljesebb értelmet Janka irigylésre méltó mindennapjaiból. Random ars poeticát gyártottunk, régi miérteket fejtettünk meg, jelenben diskuráltunk és jövőbe tekintettünk. Bodorik Jankával utaztunk a Föld körül, beszállókártya híján a fotelben ülve.

„Ez a Levente nem csinál semmit, csak dumál, röhögcsél és utazgat velünk! - hogyha egy utas ezt állapítja meg a körutazás végén, akkor jól végzem a munkám.” Bár beszélgetésünk során racionálisan gondolkodó, egyetemi tanárembert ismertem meg a személyében, aki határozottan érvel, tudatos és precíz, úgy a magánéletében, mint szakmaiságában. Ugyanakkor rejlik a sorok közt, a nevető ráncok redői mögött, a sejtelmesebb pillanatokban megbújva valami eredendően és finoman spirituális hit. Bizalom a végzetben, amolyan fatalista tudatosság, mely cselekvését, szándékait és útját a világban könnyeddé, mosolygóssá és szerteágazóvá teszi.  Halász Levente volt a beszélgetőpartnerem.

Kalandvágyból elkövetett világutazás. Tavaly száznál is több napot töltött utazással. Mikor nem a világot járja, IT területen dolgozik - éppen mesterséges intelligencia beépítésén. A sport és az egyedüllét kapcsolja ki. Ki nem állhatja a céltalanságot, a téblábolást, borsódzik a háta az ismerkedős játékoktól és még egy horvátországi lánybúcsún is a létszámot ellenőrzi. Burma, Laosz és Latin-Amerika még pipára vár a bakancslistáján, ugyanakkor a végzet nem átallotta újra és újra kegyeltjévé tenni. Korzikától kezdve Denpasar-on át utaztunk a múlt és jelen történetein keresztül a Láthatatlan Világ, a niskala határáig.

A beszélgetésre való felkészülés közben különös érzés kerített hatalmába: úgy tekintettem rá, mint ismeretlen ismerősre. Manapság a Facebook is a lélek tükre – legalábbis sokat megtudhatunk a másikról. Posztról posztra kerültem közelebb Balázshoz, egyelőre élő szavak nélkül. Ugyanazokba az iskolákba jártuk, ugyanazokat a sportokat űzzük. Gazdag hírfolyamában megférnek egymással a magyar nemzeti hiphop csángó brékesei és Dave Gahan Depeche Mode-ja, de a finom polgárpukkasztás, az értékrend büszke vállalása és a buddhista bölcselet is lakonikus békében tekereg a kontentek halmazában. Békés, őszinte mosolyú tanárember, akinek a szavai nemcsak a katedrán, de a Himalája ösvényein és egy vidéki kávézó asztalánál is tartalommal telve csengnek. Éliás Balázzsal beszélgettem hovatartozásról, közösségről és két évtizednyi Barakáról – megmutatom mit vittem el magammal.