Kalandvágyból elkövetett világutazás. Tavaly száznál is több napot töltött utazással. Mikor nem a világot járja, IT területen dolgozik – éppen mesterséges intelligencia beépítésén. A sport és az egyedüllét kapcsolja ki. Ki nem állhatja a céltalanságot, a téblábolást, borsódzik a háta az ismerkedős játékoktól és még egy horvátországi lánybúcsún is a létszámot ellenőrzi. Burma, Laosz és Latin-Amerika még pipára vár a bakancslistáján, ugyanakkor a végzet nem átallotta újra és újra kegyeltjévé tenni. Korzikától kezdve Denpasar-on át utaztunk a múlt és jelen történetein keresztül a Láthatatlan Világ, a niskala határáig. Délkelet Ázsia első kézből, a kulisszák mögül – itt motoron, amott fapadoson, de mindig őszintén. Egy mosolygós és megannyi történetet, nem kevesebb utat megélt túravezetővel, Kőrösi Jankával beszélgettem, alig 24 órával az újabb Bali utazás előtt.

„Bali a második otthonom.” – érkezik a magától értetődő válasz a kérdésemre: ’Mit jelent számodra?’ A kapcsolat köztük légiesen könnyed, közben pedig érezhetően bensőséges. Ámor nyila oda-vissza találta el mindkettőjüket. Bali megmutatta a turizmus színfalai mögött megbúvó igazi arcát, míg Janka azóta is mind többekkel igyekszik megosztani ugyanezt, a maga módján. 

„Egy francia cégnél dolgoztam főállásban, viszont valamiért Bali nagyon beakadt a fejembe. Akkoriban jógaoktató képzéseket végeztem – volt egy ilyen jógás mellékág az életemben. És feltűnt Bali  –  jópofa jógastúdiók voltak ott. Ugyanúgy nem tudtam akkor még semmit Baliról, mint az utasok többsége. Teljes tévképzettel jöttem. Azt hiszik, fehér homok, pálmafák, tengerpart és ennyi, itt megáll a történet. De valami birizgálta a tudatomat, hogy van ott valami. Valami, amit meg kéne ismerni. Beadtam egy ösztöndíjat, amit úgy hívnak, hogy Dharmasiswa – az indonéz nagykövetségnek egy tanulmányi ösztöndíja – az esélytelenek nyugalmával. Úgy voltam vele, ha meg se pályázom, akkor tuti, hogy nem kapom meg. Ha megpályázom, akkor legalább van egy százalék esélyem. A Dharmasiswa úgy néz ki, hogy mindenhova lehet pályázni az egész indonéz szigetvilágban. Balira is, de hát Balira nem érdemes, akkora a túljelentkezés – hallottam más magyaroktól. Legalább négy-öt éven át kell próbálkozni és akkor egyszer talán… Körülbelül ilyen amerikai zöldkártya-lottó feelinged van.”

„Most menjek vissza diáknak Balira, Ázsiába?” – jöttek az álmatlan forgolódással teli éjszakák, téve mindezt úgy, hogy igazából még kilátásban sem volt az ösztöndíj megítélése. A sors már nagy erőkkel dolgozott a háttérben. „Emlékszem, ültem egyik nap az irodában és jött a Qatar Airwaystől egy akció: 154 ezer forint oda-vissza Bali. Ez az ár még akkor is jónak számított, 2018-ban. Körülbelül fél órát gondolkodtam és megvettem magamnak egy jegyet. Lesz, ami lesz. Vagy összejön ez az ösztöndíj vagy nem, de én kimegyek 10 napra. Egyedül.”

„Megvettem a repülőjegyet egy szerdai napra májusban – január volt ekkor. Az utazás hetén, hétfőn kiderült, hogy megszűnik a pozícióm. Kedden megkaptam a levelet a Nagykövetségtől, hogy: ’Gratulálunk, mehetsz Balira!’ Szerdára már megvolt a repülőjegyem és azzal a tudattal mentem ki, hogy na, majd szeptemberben akkor ide fogok visszajönni. Ilyen szemmel is néztem szét a szigeten. Innen indult a mélyebb ismeretség – a régiót viszonylag egyszerűen be lehet járni ottani fapados járatokkal, úgyhogy majdnem az összes környező országot sikerült felfedezni és persze Balit is.”

„Bali az egyszerűen hat az emberre. Itthon életemben nem ültem robogón. Odamentem és láttam, hogy itt más esélyem nincsen, ha fel akarom fedezni. Béreltem egyet és elindultam egyedül. Kicsit ügyetlenül még akkor, eleve ugye bal oldalon. Kint kellett megtanulni ezeket. Emlékszem, véletlenül egy rizsföldre kavarodtam, épphogy egy ember gyalog elfér, olyan utakon próbáltam navigálni, meg egyensúlyozni egy szál robogóval. Eltévedtem. A helyiek segítettek nekem megfordítani a motort. Nagyon jól szórakoztam magamon. Aztán rájöttem, ha már ilyen bátran megyek itt Balin, akkor itt az ideje elmenni Denpasar-ba, a fővárosba. Ahova egyébként fehér ember nem gyakran teszi be a lábát, de tudtam, ott van a kellős közepén az egyetem. Nézzük meg mire lehet számítani! Emlékszem, álltam az út szélén, teljes elkeseredettségben – néztem azt a 400-500 motort, ami áll a lámpánál. Meg azt a forgalmat: ’Aha, hogy nekem itt kell ezt majd valahogy megoldani?!’ Ráadásul ez a város nem olyan, mint Balinak a többi része. Turisztikailag nem ott van az érték: egy olyan város, amitől először baromira féltem és baromi rondának láttam. Aztán annyira megszerettem. Elkezdem szépnek látni, a hibáival együtt. Sikerült beilleszkedni és megszeretni. Megismerni a helyieket, a kultúrát, a helyi szokásrendszert.”

Az idővel és talpraesettséggel kivívott bennfentesség csakhamar újabb lehetőséget kínált ezüsttálcán, egy-két vargabetűvel persze: „Az eredeti szakmám francia-angol tolmács. Így kerültem a Barakához. Hét évvel ezelőtt. Egyetemista koromban írtam nekik: ’Úgy hallottam, hogy időnként, főleg a francia utakon jól jön, ha valaki beszél franciául. Úgyhogy én itt vagyok és nagyon szívesen megyek hogyha kell.’ Judit nem sokkal később megkeresett, hogy van egy korzikai út, ahova tolmácsot keresnek: Van-e kedvem eljönni? Óriási lehetőségnek tartottam – így kezdődött, aztán szépen egymásra épültek az utak. Az első olyan jól sikerült, hogy megkérdezték, nem akarnék-e segédtúravezetőnek menni, aztán meg teljes értékű túravezetőként.”

„Figyelj Janka, itt van egy teltházas csoport és a túravezetőnk nem tud jönni személyes okokból. Te kint vagy, vállalod-e?” – jött a hívás Magyarországról Balira, mint a „barakásság” soron következő lépcsőfoka – „Akkor kint várom őket a repülőtéren! Így indult. Innentől kezdve már nagyon gyorsan alakult minden, miután volt helyismeretem a környező országokban. Képbejött Srí Lanka. Egyszer Serfőző Zolival kávéztunk a Bazilika mellett, Budapesten. Pont a járvány kezdett csitulni. 2020 vége, 2021 eleje lehetett. Elkezdtük fontolgatni, hogy menni kéne valahova. De hova lehetne? Mondtam neki: ’Srí Lanka szerintem fantasztikus hely és egészen könnyűek a beutazási feltételek. Csináljunk egy utat!’ Megcsináltuk az utat és azóta megy Srí Lanka. Vezettem thaiföldi, vietnámi utakat is, Európában szerteszét, főleg Franciaországban a nyelvtudás miatt. Egyszer Tunéziát is vittem. Szépen kialakult ez. Nem minden utat tud bárki elvinni. Nagyon fontos, hogy a túravezető személyiségéhez passzoljon az adott program és az adott út. Különben nem önazonos. Egyszerűen nem lehet úgy jól utat vezetni, hogy nem hiszünk 100%-ig abban, amit mutatunk vagy amit csinálunk. Ezért is igyekszem Délkelet-Ázsiára koncentrálni, mert szívből kívánom az embereknek, hogy éljék át.”

Aki tud lelkileg azonosulni a balinézekkel, a helyi hitvilággal, a helyi szokásrendszerrel és az egész mesevilággal, ami ott van, az nagyon hamar eljut ehhez a megnyugtató otthonérzéshez. Az indonéz kormány kiadott egy új vízumot, aminek konkrétan ez a neve, hogy „Bali – második otthonom” vízum. A köztudatban is benne van, hogy aki egyszer már járt itt, az másodjára már haza megy. Visszahúzza a szíve. Az ember biztos, hogy érzelmi alapon dönt, mikor másodjára visszamegy Balira.”

„Szerintem barakásnak születni kell. A Baraka az egy függőség. Úgy nőttem fel, hogy állandóan a természetben jártunk: sátrazni, kirándulni, vadkempingezni hegyen-völgyön át. Óriási bringatúrákra. Nálunk alapvetően mindenki sportol, ugyanakkor két lábon áll a földön és a valóságot akarja megismerni.  Az utazás sem arról szól, mit vegyünk el, hanem sokkal inkább arról, hogy tapasztaljunk. Tanuljunk. Nézzük meg ott milyen. Nagyon sokan érdeklődnek a szakma iránt. Sok megkeresést kapunk mi is, hogy lehet túravezetővé válni? ’Ti nyaraltok, nektek van a legjobb szakmátok.’ Nyilván aztán árnyaljuk a képet – azért ez nem pont nyaralás.  Nagyon vékony jég szerintem egy utazás összeállításánál, hogy a valóságot mutasd, de a befizetett összegből származóan magas elvárásokkal érkező utas megkapja azt, amit ő egyéni szinten elvár. Ezek az utak nem olcsók. Viszont azt be kell látni, hogy a színvonal a harmadik világban nem mindenhol csilli-villi és nem ötcsillagos szállodákba megyünk. Néha ezt nehéz kezelni, de nagyon jó látni, hogy ugyanúgy, ahogy a túravezetőkben is van egy barakás lelkület, úgy az utasok 80-90%-a is barakás. Egyre erősebb az igény, hogy kulturálisan is erős legyen egy-egy út és minél mélyebben megismerjék az adott országot. Ezért is kihívás egyre inkább ez a szakma. Sokoldalúnak kell lenni. Mindamellett, hogy az ember beszél nyelveket, ismeri az adott országot, idegenvezetőként tud élvezetesen beszélni úgy, hogy lekösse a figyelmet és ért az emberek nyelvén, még jó konfliktuskezelő is, határozottan menedzseli az egész csoportot, van helyismerete, nem téved el a vulkán tetején, és ha baleset van, tudja mit kell csinálni. Mindemellett mi is végig csináljuk az egész programot. Mi vagyunk ott legelőször, mi megyünk haza legkésőbb. Ugyanúgy repülünk, ugyanúgy nekünk is van jetlag. Bírni kell a gyűrődést és irtó nagy türelemre van szükség.”

Nem beszélve arról, hogy a sokféle utas sokféle érzést, gondolatot, problémát, hozzáállást hoz magával a bőröndjébe pakolva: „Nehéz. Sose lehet tudni, hogy ki milyen lelkiállapottal érkezik az útra. Milyen csomagot hoz magával? Csak nyaralni akar, szórakozni, iszogatni és kikapcsolódni, vagy pedig valami elől menekül otthonról vagy valamit próbál feldolgozni. Valaki beszél róla, valaki nem. De mindig van olyan, akinek ez egy lelki utazás is és próbál valamit helyre tenni a fejében. Valamit feldolgozni. Látni ezeket az áttöréseket: hogy valaki tényleg örömében, boldogságában zokog és azt érzed, hogy örökké hálás lesz azért, ami történt vele, meg amit át tudunk adni. Kicsit olyan karmester szerep is az egész, figyeled az összes utast és érzed az összes utas érzését egyszerre. Legalábbis néha vannak ilyen pillanataim és nehéz ezt megtartani.”

Végtelen számú sztori, pillanat marad meg ezekről az utakról egy túravezető emlékei közt is – emelkedettek, felkavarók, felejthetetlenek, nem különben vidámak: „Volt egy srác. Elképesztő fiatal volt, az anyukájával jött. Nagyon jól beszélt angolul. Összeismerkedett egy helyi lánnyal és elmentek az éjszakába, ahol megsérült. Össze kellett varrni a lábát. Hajnali háromkor telefonált, hogy: ’Figyelj Janka, amúgy minden rendben, ne aggódj. Csak azért hívlak, mert kellene a biztosítási kötvényszámom. Velem minden rendben, tök jó fejek az orvosok, már összevarrtak. Anyámat nyugtasd már meg.”

De Bali központi szerepe nemcsak a kitörölhetetlen élményekben, az itt töltött ösztöndíj emlékeiben és a sok-sok hálás utas mosolyában nyilvánul meg Janka életében, hanem tanulság formájában is: „Van egy tanmese. A lényege – talán ez az, ami szerint igyekszek élni -, hogy vannak baromi jó pillanatok, meg kínkeservesek az életben. Viszont nagyon fontos azt tudatosítani, hogy egyik se tart örökké. Amikor az ember magaslatokban jár és boldog, intenzív öröm éri, azt is hagyni kell megélni és hálásnak lenni érte. Amikor ennek az árnyoldala ér, éppen mélyen vagyunk, akkor meg azt kell tudatosítanunk magunkban: ez nem lesz így örökké. Ezek folyamatosan, dinamikusan tartó dolgok. Meg kell tanulni mindent helyén kezelni – persze, nem mindennap megy fel az ember egy vulkán tetejére, de lássuk be, hogy a hétköznapok is kellenek a fejlődéshez és a tanuláshoz. A rutin. Kell, hogy néha szétrúgjuk a rutint, elmegyünk egy-egy ilyen barakás útra és teljesen máshogy élünk, mint a mindennapokban, de nagyon fontos időt hagyni magunknak, hogy visszataláljunk a rutinhoz is.”

Végezetül, az újabb utazás előtt csupán egy nappal nem hagyhattam ki, hogy rákérdezzek: hogy áll a csomagokkal? Bepakolt-e már? Kacagva érkezett a válasz – „jankásan”, őszintén, magától értetődően: „Már rég. Hetek óta. Kérdezted, mikor pihenek? Ez pont azért van, mert holnap ki akarom magam aludni és nem az órára akarok ébredni. 13 órakor indul a gép. Van egy barakás fiókom, amikor azt kihúzom, ott az összes barakás útra való kellék, kiegészítő: Baraka póló, Baraka kulacs, zászló. Megvan minden útnak a dossziéja. Szépen előveszem belőle az adott útra való felszerelést. Pont Szilveszterkor voltam Srí Lankán, előtte a barátom kérdezte, hogy ’Na, már pakolsz?! – Igen, keresem az elefántnéző ruhámat.’ Van a telefonomban egy ’ultimate packing list’. Azt gyorsan végig szoktam futni: ez is megvan, ez is megvan, ez is megvan. Mehetünk! Fél óra alatt most már bepakolok bárhova. Vannak országokhoz tartozó utazós zenéim. Főleg mikor rég voltam valahol, akkor nosztalgiazenéket hallgatok, amiket tudom, hogy akkor hallgattam, amikor például Balin robogóztam órákat és ahhoz kötöm. Aki nem volt Balin, annak rendkívül idegesítő, aki volt, annak kicsordul a könnycsepp a szeméből a boldogságtól attól a zenétől. Balin, ha jársz, akkor mindenhol ez a relax masszázs zene szól. A gamelához hasonló. Picit populárisabb, csilingelő, kicsit gyermeteg melódia. Ez egy az egyben Bali, sehol máshol nincsen.”

Kevés kétségem maradt: Bali a második otthona.

Baraka csapatoldal – Kőrösi Janka