Három sziget, São Vicente, Santo Antão és Sal. Három sziget a Cabo Verdét alkotó tíz szigetet számláló vulkáni szigetívből. Ezeket választottuk Barakás utasainknak, hogy rajtuk keresztül mutassuk meg Cabo Verde egzotikus világát. Egy ország, mégis három különbözően markáns világ. Ami összeköti őket, az a portugál gyarmati örökség. Azonban, amikor 1975-ben függetlenné váltak, már akkor is megkülönböztették magukat az irányadó Bissau Guineától azzal, hogy a függetlenségüket békés úton, fegyveres konfliktus nélkül szerezték meg a Salazar diktatúra alatt álló Portugáliától. Amílcar Cabral, a nemzeti hős, akit sokan Che Guevarához hasonlítanak, az egyik leggyakoribb szereplő Mindelo utcáin a street art ábrázolásokon.
São Vicente, a szigetek kulturális központja
Az itt élők függetlenségüket nemcsak politikai értelemben ünneplik, hanem büszkén hangsúlyozzák saját kulturális különállásukat is, amelyet a portugál-szenegáli kreol nyelv és a modern, ugyanakkor afrikai gyökereket őrző képzőművészetük tükröz. A kreol nyelvű irodalom, Mindelo színes street artja és a modern művészeti galériák mind-mind azt bizonyítják, hogy a kreativitás mélyen gyökerezik a helyi néplélekben, és a kultúra fontos eszköze annak, hogy megkülönböztessék magukat az egykori gyarmati anyaországtól. De mindezek mégis elmaradnak Cabo Verde legfőbb kulturális exportcikkétől, a zenétől! A morna, coladeira és funaná csak három azok közül az egzotikus zenei formák közül, amelyekkel Cabo Verde betört a világzenébe. Cesaria Evora világhírnévig vitte – nevét ki ne ismerné? Nyomában tehetséges előadók sokasága indul el mind a mai napig a világzenei hírnév felé. Karrierjük hajói elődjükhöz hasonlóan São Vicente szigetéről, Mindelo város éttermeinek és éjszakai bárjainak kikötőiből futnak ki.
Barakás utasainkkal a Mindelóban töltött éjszakák vibráló életét nappal a sziget végeláthatatlan fehér homokos tengerpartjain túrázva-fürdőzve, világítótoronyhoz sétálva, teknőslesre kihajózva „pihenjük ki”. Hullámverés, mezítlábas séta a homokban, azúr óceán és zavartalan napsütés. És a meleg szél, amely megállás nélkül fúj Afrika felől…
Santo Antão, a zöld túraparadicsom
Ha Mindelo a kulturális tengelye a szigeteknek, akkor Santo Antão a túrázók paradicsoma. Falusi rusztikus kultúra São Vicente urbánus kozmopolita világával ellentétben. Az északi völgyek az egész szigetív összes szigete közül a legzöldebbek az esős évszak után. Teraszosan kialakított banánligetek, édesburgonya-, papaja- és mangóültetvények között lépcsős, cikkcakkozó ösvények kapaszkodnak fel a kialudt vulkánok meredek északi lejtőin. Ezek az ültetvényeket és a falvakat összekötő, szorgos kezek által évszázadok alatt kikövezett cikkcakkozó ösvények kiváló túraösvény hálózatot alkotnak. Völgyről völgyre, öböltől öbölig, vagy krátertől kráterig lehet itt naphosszat mászni, ereszkedni – vagy felfelé, vagy lefelé. Az embernek az a benyomása, hogy a helyiek gondolkodásából a sík út képzete hiányzik. Túráink beszállását mi a helyi tömegközlekedés egyetlen létező formáját igénybe véve az alugueres nevű bérelhető 10-12 személyes kisbuszok segítségével közelítjük meg. Szerencsére sofőrjeink nem tériszonyosak!
A túrákhoz szükséges kalóriát a tengerparti éttermek halkínálata alkotja kiegészítve a már itt, a világ tömegturizmustól mentes rejtett szegletén is megjelenő kozmopolita pizzériákkal, burgeresekkel. De aki hajlandó kulináris kalandtúrát tenni utazásai során, annak kötelező a cachupa, ez a babokból, hüvelyesekből, kukoricából és különböző húsokból és kolbászból készített szubsztans főzelékféle megkóstolása. Figyelem! Egy kiadós cachupa elfogyasztása akár órákra étkezés utáni szendergésre és a kognitív funkciók bizonyos fokú háttérbe szorulására korlátozza a kulináris expedíció résztvevőjét! De semmi vész, egy jó erős helyi termelésű kávéból készült főzetből és a grogue-ból – a helyi cukornád párlata – álló kombó gyorsan visszaránt a Santo Antão-i valóságba, hogy aztán el is emeljen onnan!
Sal, mert az élethez kell egy kis só
Már a sziget neve is azt jelenti: só. A portugál gyarmati idők évszázadai során a helyi sólepárlók látták el az anyaországot, a többi zöld-foki szigetet és Nyugat-Afrikát az itt lepárlott sóval. Bár a „homok” elnevezés lehet, hogy inkább helyénvaló lenne tekintve, hogy a sziget egy vulkáni alapra rakódott jókora „homokzátony”. Sivatag a nagy kékség közepén. Homokját az Afrika felől kérlelhetetlenül fúvó Száhel szél szállította a szigetre. Ez a szél és a homok tették fel a szigetet a tömegturizmus térképére: a több tíz kilométeres homokparton folyamatosan épülnek a szállodák és éttermek, valamint az állandó szélre települt kite-surf iskolák, amik a sziget egyik fontos turisztikai vonzerejét adják. Ez utóbbi akkor is érdekes, ha az ember csak kívülállóként, egy parti dűne tetejéről szemléli a világ minden szörfös vizéről ide elzarándokoló, hullámokon szörföző és színes kite-pillangók által a levegőbe felrántott adrenalinfüggő légi-vízi akrobatákat. Ettől függetlenül egy mérsékelten aktív e-bike túra a sziget egyetlen zöld oázisába, a Jardim Botanico do Sal-ba is kihagyhatatlan élmény. Mint ahogy az is igaz, hogy ne utazzék vissza az ember a Zöld-foki szigetekről a Blue Eye meglátogatása nélkül. Ez egy egykor volt bazaltos lávafolyás hullámveréstől beszakadt lávaalagútja a sziget lakatlan északnyugati partján, nagyjából a világvégétől három percre vissza. A hullámok folytonos moraja és a sziklákon fehér függönnyé szétporladó, öbölbe benyomuló víztömeg meditatív állapotba hozza a természet nagyságán elcsodálkozni hajlamos szemlélődőt. Itt megállva áll végül össze egy képpé az egész zöld-foki kaland, és hogy milyen messze is van ez a világ Európától!
2025 januárjában ismét megyünk. Láss ezer csodát!
Útajánló: Zöld-foki szigetek
