Látni. Érezni. Megélni Mallorcát.

Közeledik az őszi út a Baleár-szigetek legnagyobb tagjára, pedig még a húsvéti pillanatok emléke is élénken él a fejemben.

Nem elég odamenni és ott lenni. Az utazás ismerkedés – egyben tanulás. Meg kell ízlelni, fogni, tapintani, el kell raktározni. Ebben segítenek a fotók, a videók, az emléktárgyak, de még többet az emlékezet. Kell néha csend és kell a zaj is. A színek, formák, szokások. Egy biccentés, egy fürkész tekintet, a fuvallattól megremegő mandulafa, kellenek a szirtek, a völgyek, a tenger kékje. Ízek és illatok. Vágyom a narancsfa-ligetekre, egy harapás ensaimadára, Formentor bűvös csendjére és a nap aranysárga szunnyadó korongjára.

Hat nap Mallorcán. Emlékszem, bár buszsofőrünk kétségkívül talpig úriember volt és megjelenésében is a spanyol machismót erősítette, mégis a klíma kapcsán akkurátusan vakargatta dús pofaszakállát, a hevenyészett működésre választ keresve. Számos gondolata támadt persze, de jellemzően spanyolul, így a gond elhárítására tett próbálkozásaink rendre kudarcot vallottak. Alcúdiáig vagy meleg volt, vagy hideg, a köztes állapot nem jött el.

Az Alcúdiai-félszigetet járva mindvégig a nappalinkban éreztem magam. Dísznövényeink sokasága megtalálható volt az út mentén. Igaz, a kanapénkhoz képest jóval huzatosabb körülmények között. A tájnak különleges, Európán túli hangulatot kölcsönöztek a sűrűn előforduló palmetták. Mallorca egyetlen őshonos pálmafajtája, mely legyezőszerű leveleivel valóban trópusi környezetet teremt. Megnő a ligetes erdők árnyékában, de a kitett szirtek napfényes peremén is. Ugyancsak a táj szerves alkotóeleme, a mediterráneum állandó „lakója” a szabálytalan formájú, széllel dacoló aleppói fenyő. De hobbi botanikusként könnyen számba vehetjük a sziklaszekfűt, a mallorcai vagy tengeri répát, a sárgavirágú varasfűt és a gránátjuhart is. A kedvencem mégis a csodálatos rozmaring volt. Az erdősávot elhagyva játszi könnyedséggel nyomára bukkantunk az éppen apró, kék virágait bontogató fűszernövénynek. 

Mire szép sorban lemeóztuk a Baleárok botanikus kertjét, már fel is értünk a szél által jól megtépázott Talaia d’Alcúdia 446 méter magas csúcsára. Mi tagadás, a széllökésekkel mi magunk is nagyokat gyürkőztünk, mégis megérte, az eszelősen szép körpanoráma vitán felül kárpótolt minket.

A csúcs romok alkotta fellegvárát vadon legelésző kecskék vették birtokukba. Szemlátomást nálunk jobban bírták a csípős körülményeket odafent, ami nem is csoda, hiszen ősük, az egykor a környéken barangoló myotragus balearicus volt – a tudomány mai állása szerint – az egyetlen hidegvérű emlős. 

A hegymászást Formentor félszigeti légyott követte. Végül hiába vártuk Mirador del Colomer kilátójában randevúpartnerünket, a Napot – cserben hagyott minket a felhős estén. Mégis körülöttünk minden – a parti sziklákon megtörő hullámok, a süvítő szél, a terasz korlátjain csilingelő megannyi apró lakat és a fölöttünk magasodó, ódon őrtorony – regénybe illő hangulatot teremtett. 

Túrából persze maradt még a tarsolyunkban: a sziget ivóvízellátásának jelentős részét biztosító Cúber víztározó mellett parkoltunk le. Szedelődzködésünk közepette Mallorca legmagasabb hegyében, a Puig Majorban gyönyörködtünk. A csúcsán kilométerekről látható NATO-radar vendégeskedik. Túránk eleinte lankás úton vezetett, végig a víztározó partján. A kopár, hegyvidéki látkép az Ofre-hoz közeledve egyre erdősebbé és színesebbé vált. Megannyi, apróvirágú hegyi növény szegélyezte az ösvényünket, föléjük szabálytalan formájú, széllel dacoló fenyvesek emelkedtek.

A szél állandó vendégünk lett Mallorcán és aznap időszakosan a köd is mellészegődött. A csúcsra érve kellett némi türelem, hogy lássunk is valamit az Ofre-t borító ködfelhőben, de addig is birkózhattunk az erős széllel. Aztán kitisztult a panoráma és szájtátva gyönyörködhettünk a környező hegyek, városok terepasztalában. 1091 méteren jártunk.

A látványosságokat nemcsak a hegycsúcsok szolgáltatták: a meredeken mélybe vezető szurdok sziklás falai szinte csillogtak a permetszerűen rájuk rakódó vízrétegtől, a növényzet pedig még harsogóbb zöld lett. Esett az eső. Csoportunk, a szerpentinen haladva mégis egy vidáman kanyargó füzérhez volt hasonlatos. Mindenki előkapta a lehető legszínesebb esőkabátját a táska mélyéből. Lobogva, suhogva szedtük tovább a lábunkat. Körös-körül olajfa-teraszok szegélyezték a különböző méretű kövekkel gondosan kirakott ösvényt – végig azon tűnődtem, hány, meg hány ember munkája lehetett mindezt megépíteni, a sétánytól kezdve a mérnöki precizitással kialakított teraszokig. Csakhamar megérkeztünk Biniaraix-ba. Innen Sóllerig illatozó narancs- és citromfaligetek között andalogtunk az Iglesia de San Bartomeu székesegyházig. Már fáradtan, de mégis egy kicsivel a talaj felett “lebegtünk” – pedig már nem is voltak rajtunk paplanernyő-szerű esőkabátjaink.

Az ötödik napon az első programpont a Can Det volt Sóllerben – az egyik utolsó, családi vállalkozásban működő olívaüzem a szigeten. Egykoron még 40-45 ilyen birtok üzemelt Mallorcán, ma már csak kettő. Egyikük a Can Det, ahol 400 éves múltra tekint vissza az olajbogyó feldolgozása. Máig tradicionális eszközökkel és módszerrel nyerik ki az apró zöld vagy fekete bogyókból az értékes olajat. Igaz ugyan, hogy az öszvérek erejét mára elektromosságra cserélték, de ugyanazok a kúpos kőprések járják körtáncukat a mázsányi, betakarított olajbogyón, mint az 1600-as években. Az üzemlátogatás után házi kenyérből, serrano sonkából, szalámiból, ínycsiklandó sajtból álló kóstolót fogyaszthattunk el, mértéktelen mennyiségű friss, extra szűz olívaolajjal nyakon öntve. Természetesen volt még (az éves gazdálkodás második piaci lábát képező) narancslekvár és gyümölcslé is, hogy a vörösborról és a (recepttel együtt kínált) mandulatortáról már ne is beszéljünk.

Bunyola határában található Alfábia kertje. A hispán-mór gyökerekkel rendelkező botanikus kert egy igazi oázis a Serra Tramuntana lábánál. Mivel a csapadékvizet a sziget kíméletlenül “elszívja” a vízgyűjtő területeiről, ezért a leleményes helyi népek már évszázadok óta igyekeznek gondoskodni az ivó- és öntözővíz tárolásáról. Úton-útfélen, bármerre is jártunk Mallorcán, hatalmas kádszerű tárolókba botlottunk, ahová és ahonnan szivattyúk segítségével juttatják vagy éppen vezetik el a vizet, így képes a mezőgazdaság vagy az állattenyésztés szilárd talpon megállni. Alfábia kertjében is a csobogó, csordogáló, teraszról-teraszra folyó víz biztosítja a burjánzó életet. Ragyogó papagájvirágok, többszázéves lilaakácok, égbe nyúló Washington-pálmák színesítik a parkot. A kisebb tavakban pedig megannyi színben pompázó koi-ponytok úszkálnak nagy megelégedettséggel.

A kultúrprogramok után azonban vissza a “vadonba”: Deiáig hosszú, kétórás út vezetett le a Puig Gross kopasz csúcsáról, páratlan környezetben. Az egykor gondosan művelt olajfa-teraszokat mára a természet vette birtokába. Az ősöreg olívák göcsörtös, valószínűtlen formákat öltő törzseik őrzik mementóját egy elfeledett, dicsőséges korszaknak. Odvasak, itt-ott hiányosak, szinte holtak, de ott van bennük az élet apró szikrája, mely levelet és virágot hoz, majd őszre-télre termést, bogyót érlel. Az elhagyatott ültetvényekből mesebeli erdő lett. Az omladozó falak közt felütötte fejét a sás, fenyők nőttek a szabad földterületekre, az olajfák ágaira zúzmók telepedtek. Elhagyatottságában is elbűvölő miliőt teremt az egykori dolgos szüretek színtere.

A hazaút előtt ötórányi szabadidővel vághattunk neki Palma, a Baleár-szigetek tartományi fővárosa felfedezésének. A látnivalók között a piac volt a kedvencem: a Mercat del Olivar. Az impozáns csarnoképületben egy, a hasára valamit is adó embernek biztosan tátva marad a szája: a tenger minden, de tényleg minden gyümölcse fellelhető: szépiától a langusztán át a nagy rombuszhalig, mellettük hatalmas, egész sonkák, változatos formájú chorizó kolbászok, zöldségek, gyümölcsök, magvak, fűszerek. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb finomságot akár helyben el is készítik a nyüzsgő forgatag egy-egy tapaszozójában vagy sushi éttermében.

Annyi emlék… és még mindig színes mindegyik. Akárcsak Mallorca szigete. 


Útajánló: Mallorca