Aki csak egyszer is rálépett az ezrek által kitaposott, ismerős ösvényre, abból akaratlanul is kedves emlékeket csalnak elő a fák törzsén, sziklák falán, erdőszéli korlátokon hagyott fehér-kék-fehér sávok. Az úton született történetek generációkat kötnek össze. Az átélt kalandok újabb és újabb barátságokat szőnek. A minap bukkantam egy cikkre, melyben a 9999. és 10000. teljesítőt kérdezték kezdetről, útról és élményekről. Ezen felbuzdulva túravezetőinkkel és saját kéktúrásainkkal beszélgettünk, kiben milyen nyomokat hagyott a túra a Kéken.
‘Gondolta a fene!’ kezdett bele Arany Jánosi felütéssel mondandójába Éliás Balázs, mikor az első vezetett túrájáról kérdezem: Gondoltad-e, hogy egyszer Kéktúrát vezetsz majd? ‘Utólag minden efelé látszik mutatni. Természetjárás, hegymászás, mountain bike, terepfutás, tanárság, túravezetői karrier… Mind lépések voltak a Kéktúra-vezetés felé. Az ember saját története sokszor csak visszafelé nézve mutatja meg magát. Robert Forst írja: “Valahol sok hosszú év után: Két út vitt át a fák sűrűjén, S a ritkábban járt lett az enyém, A különbség ebben áll csupán.” A Rockenbauer Pál-féle sorozaton nőttem fel. Bizonyos értelemben mindannyian, a mi X-generációnk outdoor nonkomformista tagjai ebből bújtunk ki, mint Dosztojevszkij Gogol köpönyegéből.”
“2008-ban másfél évre kiköltöztem Angliába.” – veszi át a szót Balázstól Farkas Évi – “A csomagomban ott volt a Másfél millió lépés Magyarországon sorozat. Mikor erős honvágyat éreztem, megnéztem belőle egy-egy részt és rácsodálkoztam, hogy milyen szép a saját hazám! Azóta különleges ajándékot kaptam a sorstól, hogy az íróasztal helyett az erdő lett a munkahelyem. A mai kor legnagyobb vesztesei azok a városi emberek, akik teljesen eltávolodtak a természettől, a földtől.”
Fürj Orsi sem maradt adós a válasszal: ‘Számomra a Kék nemcsak egy túraútvonal, hanem egyfajta szimbólum. Sok dolog ötvözete: a természetjárás szeretete, a táv sportértéke, az útvonal történelmi és kulturális értékei, a közösségi élmény mind olyan alkotóelemek, amitől a Kéktúra különleges és egyedi.’
Egyik leghűségesebb utasunk, Gyarmathy Dóra, bár sokat látott utazó, az élményt nem távolságban méri: ‘Nem feltétlenül kell mindenért elmenni a világ másik végére, pusztán azért, mert az nem itthon van. A Kéktúra számomra sosem volt szent tehén. Nem gondoltam, hogy más ember leszek, ha végigjárom. Nekem a Rockenbauer-hangulat csípődött be gyerekkoromban. “Élőben” láttam a tévében, szombat délelőttönként. Azt a fajta életérzést, amit ez a film, a Másfélmillió lépés adott, azt én mindenféleképpen szerettem volna átélni.’
Egy ugyancsak “becsípődött baráttal” a budai hegyekben kezdődött a története 2013-ban. Füzettel, pecséttel, nádihegedűvel. Aztán ma már, mint a 10091. teljesítő mesél élményeiről: ‘Túra közben ritkán vagyok egyedül, kígyóvonalban követjük egymást, de megvan rá a lehetőség, hogy óhatatlanul is egyedül maradjunk. Ez egy saját teljesítmény. Vannak helyzetek, szakaszok, amik ha nem is őrülten technikásak, de túl kell jutni rajta. Vagy mondjuk megküzdeni az elemekkel – sarat dagasztani egész álló nap. Valóságos flow élmény volt, mert semmi másra nem lehetett figyelni, csak a következő lépésedre.’
Másfélmillió lépés éppen elég ahhoz, hogy felejthetetlen történetek szülessenek – emberiek, egyszerűek, igaziak: ‘Az emberek kedvessége és jószándéka fogott meg.’ – mondja Orsi – ‘Volt, ahol a szállásadó kora reggel elvitt az autójával az aznapi túra kiindulópontjához, mert nem volt tömegközlekedés. Baktakéken külön kis idegenvezetést kaptunk Szádváry Gyula bácsitól. De akadt olyan is, hogy egy másik Kéktúrázó találta meg az erdőben elhagyott telefonomat és juttatta vissza hozzám.’
‘Nem olyan nagy sztori. Nem az a csattanós anekdota.’ – mondja Balázs, de a szeme többről árulkodik – ‘Inkább annak a példája, hogy a kéktúrázás és a természetjárás hogyan válhat életkeretező, szimbolikus gyakorlattá. Mi Amóval, – aki a civil életemben is a párom és a túravezetésben is kollégám – minden évben részt veszünk az MTSZ által szervezett Kéktúrázás Napján szakaszfelelősként. Mindig ugyanazokat a szakaszokat vezetjük, szűkebb pátriánk, a Zemplén egy számunkra kedves részén: Makkoshotyka-Mlaka-rét és Mogyoróska között. A nap kezdetén a két szakasz kezdőpontjából mindketten elindulunk egymás felé az általunk vezetett csapattal, hogy aztán a rétnél egyesülve együtt menjünk fel a Sólyom-bérc kilátópontjára és onnan ereszkedjünk le a Hutákba a túra végeztével. ‘Indulj el egy úton, én is egy másikon…’
‘Függetlenül attól, hogy valaki egyben vagy kisebb szakaszokra bontva teljesíti, a túranapok alatt lassan, lépésenként, új szokások alakulnak ki és gyökeresednek meg, vagy éppen megerősödnek bizonyos készségek.’ – foglalja össze véleményét Orsi arról, mit ad a Kéktúra – ‘És az a legjobb, hogy ezek észrevétlenül megtörténnek. A mozgás és a természet szeretete mindenkinél beépül a mindennapokba. A céltudatosság, elszántság és kitartás hármasát pedig remekül tudja erősíteni a Kéktúra. A kezdeti kellemes szakaszok után megérkeznek az első holtpontok, a fizikai és mentális fáradtság. A motiváció is csökken. Ezek különösen izgalmas részek, sok-sok önreflexió és „aha”-élmény lehetőségével.’
Egy másik utasunk Fábián Zsolt, már 2018-ban elkezdte járni hazánk legnépszerűbb túraútvonalát, saját szervezésben. Nem sokra rá indultak el a Baraka csoportos túrái, amiknek első soraiban természetesen ő is ott volt: ‘Nem tudom, hogy kit mi motivált abban, hogy elkezdje a Kéktúrát, de úgy érzem, hogy a csoport nagy része ezt egy közös élményként fogta fel, mindenfajta mellékes gondolat nélkül. Számomra sem volt ‘spirituális’ töltete és leküzdendő feladatként, kihívásként sem tekintettem rá. Nekem inkább egy nagy kalandnak tűnt. Hosszú-hosszú túrának, keresztül hazánk olyan tájain, ahol vagy nagyon ritkán, vagy még egyáltalán nem jártam. Nyilvánvalóan kell hozzá a túrázás szeretete, mivel anélkül ezt nem is lehet és nem is szabad elkezdeni. Az biztos, hogy a tizenöt szakasz alatt kialakult egy nagy család, annak minden pozitív és negatív velejárójával; és ennek hatására közös túracsoportok, baráti társaságok születtek.’
Csupán pár év távlatából sem túlzás barakás Kéktúra-családról beszélni. Mindössze öt interjúalany mikrofonvégre csempészésével is számos közös élmény került egymás mellé az “asztalon”. A Bódvarákótól Rakacaszendig tartó egész napos eső és vörösagyagdagasztás többek emlékezetében maradt meg élénken-fájdalmasan, de mikor a kedvenc tájegységről kérdeztem őket a válasz inkább csapott át felsorolásba, sem mint egy hegység, megye vagy vidék konkrét kiemelésébe.
Dóra Zsolttal egyetértésben legnagyobb tavunk északi partjának dombjait emelte ki, persze ő is csak vesszővel elválasztva a folytatástól: ‘Nekem a Balaton-felvidék a tanúhegyekkel bármilyen nehéz is volt – örök szerelem, ráadásul nagyon szép időben jártunk ott. Hasonló még számomra a Zemplén, ami kicsit már-már Erdélyt idézi. Azzal az egyedi hangulattal, tájjal. Nincs térerő – abszolút klasszikus. Illetve a Cserehát volt rendkívül meglepő élmény. A maga „dimbjével” és dombjával, közben szembesülve a mellbevágó állapotokkal, a mélyszegénységgel. Ugyan beszámolókból tisztában voltam vele, mégsem lehetett rá felkészülni. Ezzel együtt nagyon szép hely és a legbarátságosabb emberek lakják.’
Tiszteletbeli Kéktúra-háziasszonyunk, Évi, ha már választani kell, Aggtelket emeli ki: ‘A karszt környéke, a hucul ménes miatt nagy kedvencem. A lovak egy része szabadon sétál a Gergés-lápai legelőn, ahol tavasszal térdig járunk a mezei virágok tengerében. A szelíd hátasok ahogy megérzik az alma illatát, az orrukkal bökdösik a hátizsákot, csemegét követelve.’
Házi tanítónk, Balázs a tőle megszokott szofisztikált líraisággal felel, jelezve, hogy aki Borsod-Abaúj-Zemplén szülötte, az az is marad…: ‘A Zemplén és a Bükk tájai, messze ringó gyerekkorom világa, mivel ezekből nőttem ki, mint fatörzsből gyönge ága…’
Közben a Sebő is lassanként elhalkul, de még halljuk az utolsó taktusokat, a furulya szót, a brácsa meg a bőgő különleges hangját:
‘Indulj el egy úton, s én is egy másikon
Hol egymást találjuk egymáshoz se szóljunk.’
Útajánló:
Kéktúra a Barakával 💙
