A beszélgetésre való felkészülés közben különös érzés kerített hatalmába: úgy tekintettem rá, mint ismeretlen ismerősre. Manapság a Facebook is a lélek tükre – legalábbis sokat megtudhatunk a másikról. Posztról posztra kerültem közelebb Balázshoz, egyelőre élő szavak nélkül. Ugyanazokba az iskolákba jártuk, ugyanazokat a sportokat űzzük. Gazdag hírfolyamában megférnek egymással a magyar nemzeti hiphop csángó brékesei és Dave Gahan Depeche Mode-ja, de a finom polgárpukkasztás, az értékrend büszke vállalása és a buddhista bölcselet is lakonikus békében tekereg a kontentek halmazában. Békés, őszinte mosolyú tanárember, akinek a szavai nemcsak a katedrán, de a Himalája ösvényein és egy vidéki kávézó asztalánál is tartalommal telve csengnek. Éliás Balázzsal beszélgettem hovatartozásról, közösségről és két évtizednyi Barakáról – megmutatom, mit vittem el magammal.
„Mitől lesz barakás egy út? Jó kérdés. Szoktuk mondani nagyzolva…” – fűzi hozzá hamiskás félmosollyal – „hogy van egy barakás éthosz. Amit át kell adni. A régebbi túravezetők dolga, hogy átadják az újabbaknak. Bevezessék őket ebbe a szemléletbe. Attól lesz valami barakás, hogy olyan, mint a film (a Világok arca: Baraka – Ron Fricke kísérleti dokumentumfilmje 1992-ből): nyitott a világra. Megmutatja azt, úgy, ahogy van. Ítéletmentesen. A szépségével, meg a fonákjaival, mindennel együtt. Elmegyünk országokba, olyan civilizációkba, amelyek egzotikusak, vonzóak, közben meg benézünk a hátsó kertekbe, meg az utcafront, a turizmus kijárt útjai mögé is, hogy olyanokat lássunk, amit más nem. Letérni az ösvényről – az barakásnak lenni.” – szól az összefoglalás, ami mindkettőnkből egy lélegzetvételnyi szünetet vált ki. Én az elhangzottakon, ő az elmondottakon időzik el. „Helyi emberekkel megismerkedni, helyiek között a lehető legmesszemenőbbekig.” – folytatja – „Közel menni az emberekhez. Piacokon keresztül, vagy helyi guide-okkal dolgozni. Óriási élmény belelátni a mindennapi életükbe. Himalájai serpák életébe, hogyan élnek ott és barátokká válni, életre szóló barátságokat kötni. Vagy Madeirán megismerünk egy srácot, aki egy szörfös bárt visz és rajta keresztül a ‘madeiraiságot’ meglátni.”
„A Baraka egy gitt-egylet. Tényleg az. Valahogy mindenki kapcsolódik a másikhoz. Énnekem nagy mentorom volt, akivel együtt kezdtem: a Stramszky Juci. Amikor összekerültünk az első túrán, kiderült, hogy az ismerőseink nyolcvan százaléka ugyanaz. Sok helyen találkoztunk, csomó-csomó helyen voltunk egyszerre a múltban. Barakás vezetőkkel, ahogy elkezdtem megismerkedni, két vezetőről is kiderült, hogy mi együtt versenyeztünk még mountainbike-kal. Itt tényleg az az érzésed, hogy egy vérből valók vagyunk.”
Balázs irigylésre méltóan színes életútja minden képkockáját, legyen az párhetes vagy harminc évvel ezelőtti, ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel emlegette fel és porolta le. Legyen szó a kilencvenes évek bringaversenyeiről, a hírhedt Kondenzgyíkokról, az avasi szórólapozásról, terepfutásról vagy a felejthetetlen „bécsbudapestezésekről”. A társak, barátok, vele indulók névsora, mind mintha egy végzős évkönyvből léptek volna elő – mosolygó arcuk soha meg nem kopó képével. Aztán az út messzire vezetett – nemcsak túrabakancsban. Mégis ennyi világlátás, tapasztalat, nem utolsó sorban a winchester-i King Alfred’s College főiskolás évei után haza- és visszatért. Ezúttal Szerencsre.
„Ez érdekes. Nem voltam szerencsi. Apukám az volt, a rokonságom az. Én magam sosem. Aztán visszacsöppentem úgy, hogy sosem voltam ott azelőtt. Jártuk a világot a párommal. A Miskolci Egyetemen ismerkedtünk meg Amóval, ő is belecsöppent ebbe az outdoor világba. Együtt másztunk. Végig a Tátrát, a Kárpátok, Déli-Kárpátok egy részét, meg utaztunk sokfele. Külföldön éltünk és hazajövőben Angliából nem nagyon találtuk a helyünket. Éltünk mindenfelé, az Alföldön, Tokajban is két évig.” Balázs érezhetően az a típus, aki semmit nem bánt meg. Mindent megél, tanul belőle. Ugyanazzal a cinkos mosollyal meséli ballépéseit, mint sikereit vagy legkedvesebb emlékeit: „Tokajban sikeresen kirúgattam magam. Túlságosan izgő-mozgó voltam és egyszer csak nem volt munkám. Ott álltam nyári szünet elején úgy, hogy vártuk a második babánkat. Szolgálati lakásban éltünk – se szállás, se munka egy bővülő családban. Az egész nyarat azzal töltöttem, hogy munkát kerestem. Elindultam otthonról futni, de a kocsiban ott volt az öltöny. A sarkon átöltöztem és mentem állásinterjúra. Ennek az lett az eredménye, hogy Szerencsen a gimnázium befogadott és utána eltöltöttünk ott tizenhat évet. Mindketten tanítottunk, mellette meg ment a Baraka, párhuzamosan.”
A hazatérés ellenére az új valóság, a magyar valóság okoz fejtörést benne, mind a mai napig: „A Föl-föl dobott kő vagyok én. Ez az ország elüldöz, de mindig vissza is kell jönnöm. Odakint jött az identitásválság, ahol kicsit angollá, britté váltunk és tanárrá. A párom is és én is. Valamit kaptunk és valamit elvesztettünk. Az biztos, hogy hazatérve, az idegenség szemüvegén át nézve Magyarországon sokszor partra vetett halként vagyunk, meg föl-föl dobott kőként. De otthon a Zemplénben jó, meg a Bodrognál, mert elvezet ezektől. A nagy himnuszom Kollár Klemencznek az „Ezt is elviszem magammal” című verse. Vagyis ő a dalt írta, Erdős Virág verse. Úgy olvastuk mind a ketten, hogy ez rólunk szól. Ebben benne van, hogy el fogok innen költözni és akkor elviszem magammal Csokonai Vitéz Mihályt is, meg már ehhez a dalhoz hozzáadódott maga Kollár Klemencz is. A Carson Coma beleszőtte, hogy elviszem magammal a Kollár Klemencz Lászlót.”
„A Baraka film Biblia helyett biblia volt. Az egy világlátás, egy filozófia a színes és nyitott világról. Az ítélkezésmentességről. Képeken keresztül mutatta be a világot, úgy ahogy az van. Egymás mellé téve random vagy randomnak látszó képeket. A film volt az, ami meghatározta a gondolkodásomat. Aztán a Baraka, mint utazási iroda által eljutottam nagyon sok helyre, ami aztán eszköze volt annak az éhségnek, amely a világ megismerésére irányult bennem. Mindig is utazók voltunk. Külföldön is éltünk: tanárként ugyanúgy, mint íróként a tapasztalat, az utazás az elengedhetetlen. Úgy bemenve a tanterembe, bármit is tanítson az ember, hogy éppen Baliról vagy Madeiráról vagy Lappföldről mész be abba a terembe az nem ugyanaz, mint kialvatlanul, táskákkal a szemed alatt, javítással töltött estét követően. A diákok imádták a tapasztalatot. Imádták azt, ami mögöttünk van, amit tudtunk mesélni. Amikor hazajöttünk egy átutazott éjszaka után a tanterembe, akkor egy dolog biztos volt: nem lesz dolgozatírás. Tudták, hogy jön egy fotókkal megtámasztott élménybeszámoló.”
„Úgy éltem több mint másfél évtizedet, hogyha nem a katedrán álltam, akkor túrabakancsban túrát vezettem a világ valamelyik ösvényén. Volt egy ilyen kettős életünk. Bár utasok sokszor mondták, hogy voltaképpen ez a kettő ugyanaz. ’Balázs, te itt is tanár vagy.’ Aztán tanárként is túravezető voltam. Túrákat vezettünk a diákoknak minden szombaton. Nagyon fontos volt, hogy kivigyük őket. A nagyhitünk, hogy a tanítást ki kell vinni a falakon kívülre. Mert az szűk és ki kell vinni, egy külső világot megmutatni. Volt, hogy 80 diákkal. Őrület volt.” – mondja, miközben jóízűen kacag, „Szóval egy ilyen őrület volt másfél évtizedig. Sok mindent csináltam, de egy idő után a szervezetem benyújtotta a számlát – nem lehet ennyire gyorsan, nem lehet ennyire sokat. Vissza kellett venni, el kellett dönteni, hogy az ember melyiket csinálja.”
„A gyerekek beleszülettek ebbe. A fiunk születése környékén ultimátumot kaptam magamtól, hogy nem folytathatom úgy az életemet, ahogy annak előtte. Nem mehetek el a Grossglocknerre, vagy a Matterhorn-ra. Nem összeegyeztethető, mert benne van a pakliban, hogy az ember onnan nem jön haza. Amikor az embernek gyereke van, akkor ez már nem fér bele. Az egyetlen módja, hogy mégiscsak ott maradjak ennek az életvitelnek a környékén, az az volt, hogy elkezdtem ezt, mint munkát csinálni, kontrollált körülmények között. Az a fajta veszélyfaktor, ami annak előtte jellemezte az életmódunkat, az kikerült. A gyerekek a saját életüket élik. Mindig is szerettük volna elkerülni, hogy a mi életünket rájuk erőltessük. Úgyhogy ők nagyjából függetlenné váltak már tőlünk. Most, hogy már nagyok, lassan kirepülnek. Megtehetjük azt, én is, hogy a Barakának teljes állásban vezessek – 180 napot egy évben. Vagy még többet. Levelezővé vált lassan a kapcsolat a gyerekekkel, akik lassan már nem is gyerekek.”
„Az egyik legjobb dolog, hogy kinyílik a világ: barátaid lesznek mindenhol, ahová mész. A munkakapcsolatok óhatatlanul elmélyülnek és tartjuk azt az utakon kívül is. A telefonkönyv egyre bővül és ez csodálatos. Felköszöntenek az emberek a világ másik végén a születésnapodon, tudom is én, Indonéziában vagy Jordániában. Barátságok köttetnek buszsofőrökkel, helyi guide-okkal, cégtulajdonosokkal – ez az igazi gazdagság, elképesztő. Volt olyan év, hogy összeszámoltam, több mint ötszáz emberrel dolgoztam együtt – tanárként, meg túravezetőként. Ötszáz intenzív kapcsolat. Nem is tudom mi az a szakma még, ahol ez létrejöhet. Ilyen értelemben milliomosok vagyunk. Elmentem a Műszaki Egyetemre nyílt napra a fiammal. Megkért, hogy menjek el vele. Az csak egy dolog, hogy az egyetemnek egy tanszékvezetője, visszatérő barakás törzsutasunk, jelentkezett, hogy körbevezetne minket. Kötelességének tartja, hogy ezúttal ő legyen az én vezetőm. De ahogy mentünk be, álltunk ott többszázad magunkkal, bebocsátásra várva és a sorban együtt álltam egy barakás utasommal, aki hátranézve rám köszönt, majd egy ott tanuló diák szintén, aki előadó volt ugyanezen a nyílt napon. Elképesztő gazdagság.”
Utolsó témaként egy közös nevezővel zártuk a beszélgetésünket, a kávéval: „Rituálé, privát idő. Annak idején Zsiga fogalmazta meg, kiváló barakás túravezető volt, azt mondta – ’nekünk az üzemanyag a kávé’. Ez igaz. Annyira ott kell lenni szellemileg, meg spirituálisan a toppon. A kávé az egy stimuláns ebben. Ahhoz, hogy mesélni tudjak, ahhoz kell. Egyszer a Tisza-tavon egy kajakban – nem tudtunk kikötni – a túravezető kollégával úgy főztük meg, hogy a lábunk közé raktuk a hajóban a gázfőzőt. A ’Dühös lapos’-on, úgy hívták ezt a részét a tónak. A nyílt vízen, magunk köré gyűjtve az utasokat, közben mesélve fogyasztottuk el.”
Bár a távolságot, mint üveggolyót megkapta, azért van még hely a bakancslistán: Grönland még rajta van. Térképbe bökött gombostűvel. Képzelete kopott farmerzsebében pedig ott lapul Benedek István örökbecsűje is, a Csavargás az Alpokban. Az örökös itiner, ami Albániától a Zöld-foki szigetekig vitte és viszi Balázst. Aki utasaival teszi ugyanezt fáradhatatlanul országról országra, ahogy mondja: „A politikus ne panaszkodjon a választóra, focista a labdára, a túravezető pedig az utasára, se tanár a diákjára….”
