Baraka blog

„Nincs fix otthonom.” – már az első mondata elárulta őt. Azzal az előfeltevéssel érkeztem a beszélgetésre, hogy igazi Z generációs interjúalanyom a szabad akarat és felvilágosultság minden eszközével felvértezve járja a világot, kénye-kedvére. Nem csalódtam, sőt. Egy, a társadalmi kérdések iránt érzékeny, rugalmas élet- és karrierfelfogású, önálló és tettre kész nőt ismertem meg a személyében. A sokunkban meglévő, elképzelt korlátokat hírből sem ismerve, mindenhova kezében nagykanállal érkezik, mert az életet csak így illik habzsolni. Legfiatalabb túravezetőnkkel, Bányai Dorinával beszélgettem.

„Minél több időt töltesz egy adott országban, annál otthonosabban mozogsz és kialakul benned egy érzés: mindenhol otthon érzed magad, de sehol sem igazán. A szívem mindenhová visszahúz. Itthon egy-két hét után már elkezdem érezni: újra készen állok, hogy elinduljak valahova egy hátizsákkal. Rugalmasan és spontán szoktam utazni, úgyhogy akkor megyek egy helyre, amikor épp olcsó és abban az időpontban utazom, ahogy éppen jól kijön. Most is lesz egy ilyen utam. Pár héten belül indulok Közép- vagy Dél-Amerikába. Még nem tudom, hogy hova. Sokszor last minute veszek repjegyeket. Szeretnék Costa Ricára vagy Kolumbiába eljutni. Vannak barátaim Brazíliában, Ecuadorban. Őket is jó lenne meglátogatni.”

Egy ilyen belépő után hamar átértékelődik az emberben, mit jelent: „szeretek utazni”? Az egész beszélgetés során kerestem azt a szót, azt a kategóriát, ami a legjobban illik rá. De végig kár volt, hiszen őt nem lehet körülhatárolni, bezárni. Képletesen és a valóságban sem. Neki a világtérkép a játszótere. Ráadásul egy percig sem élt bennem olyan tévképzet, hogy Dorina a szerencse szülötte. Nincs a háttérben amerikai nagybácsi, mesés örökség – a pénz, mint olyan „csak” előteremtendő eszköze, járulékos hozzávalója útjainak.

„Tizennyolc éves korom óta utazom. Pont emiatt kezdtem el viszonylag fiatalon, tizenhat évesen dolgozni. A nyarakat már végigdolgoztam, utána ahogy betöltöttem a 18. életévemet, már főállásban. És akkor szép lassan a spórolt pénzemből megengedhettem magamnak, hogy elkezdjek világot látni. A családunkra nem volt jellemző, hogy külföldön nyaraljunk vagy hogy egzotikus országokba utazzunk. Először Barcelonába repültem. Beleszerettem az utazásba és minden spórolt pénzemet repülőjegyekre költöttem.”  Innentől kezdve minden megállíthatatlanul egy irányba tartott, egy cél alá rendelve: „Hamar elhelyezkedtem a turizmusban. Idegenvezetőként kezdtem el dolgozni Budapesten, idén lesz ennek tíz éve.  Ugyanakkor engem az újdonság ereje mindig elvarázsol, gyakran keresek pár hónapos, szezonális munkákat. Szeretek sok dolgot kipróbálni. Éltem már Izraelben egy kibucban, ahol gyümölcsöt szedtem. Dolgoztam az Azori-szigeteken, mint túravezető vagy Sevillában szintén egy pár hónapig. Szeretek a megérzéseimre, az intuíciómra hallgatni.”

„Szép lassan rájöttem, hogy az utazásnak van egy olyan formája, ami hozzám sokkal közelebb áll. Sokkal gazdaságosabb módszer, amikor más utazókkal találkozik az ember és kölcsönösen hívják meg egymást a saját országukba. Így utaztam például Londonba is egy barátomhoz, egy kenyai lányhoz. Meghívott, én pedig visszahívtam itt, Budapesten. Hogyha hasonlóképpen szeretünk felfedezni egy-egy országot, nagyon klassz barátságok alakulnak ki. Indonéziában egy spanyol barátommal találkoztam, vagy egy olasz barátnőmmel az Azori-szigeteken láttuk újra egymást. Ezt élvezem az utazásban, hogy egyedül indulok el, de megannyi élménnyel, baráttal a szívemben térek haza és ezeket a kapcsolatokat jó ápolni minden évben.”

A beszélgetésünk során újra és újra visszakanyarodtunk Vietnámhoz, mint egyfajta viszonyítási ponthoz. A délkelet-ázsiai ország megunhatatlanul sokféle és színes egyvelege amolyan ars poeticául is szolgál: „Vannak helyek, ahol már sokszor jártam. Ilyen Vietnám, ahova idén is megyek. Nem látom magam előtt azt a pillanatot, amikor ott ülök Hanoiban, ahogy iszom a kis tojásos kávémat és azt érezném, hogy ’Hú, itt már annyiszor voltam, hogy már jó lenne máshova menni helyette.’ Bármikor megyek vissza ugyanabba az adott országba, mindig szeretnék valami újat felfedezni, amit még nem láttam. Körülbelül másfél-két hónapot töltöttem Vietnámban egy pár éve, közvetlenül Indonézia után. Egyedül mentem. Egy híres motoros túrán vettem részt az északi részen, a Ha Giang Loop-on, Sapától nem messze, ahova barakás csoportokkal is megyünk.”

„Vannak helyi családok, akikkel már évek óta összefutok. Látom, ahogy a pár évvel ezelőtt megismert kisgyerekek lassan már felnőttek, besegítenek a családi vállalkozásokba. Szeretem tartani a kapcsolatot velük. Itt tényleg az utcán sétálva látjuk, ahogy a helyi családok élnek. Ezeken a kis műanyag székeken ülnek az utcán és eszik a pho-levest este tízkor. Megismerjük, hogy működnek az éjszakai piacok: minden családnak van egy kis, saját vállalkozása, étkezdéje vagy az utcai asztaloknál próbálják eladni a portékájukat. Vietnámban már ettem nagyon jó csigát, vízibivalyt, kecskét, nagyon izgalmas kombinációkat. Különleges érzés ezt helyben megtapasztalni, ahogy a Halong-öbölben kajakozunk, barlangokat fedezünk fel vagy rizsföldek között biciklizünk. És valaki mindig vagy eltéved vagy a csoport fele megpróbálja megkerülni kajakkal a szigetet, amit nem lehet. Itt kivétel nélkül olyan kalandjaink vannak, amikre nagyon meleg szívvel gondolok vissza. Úgyhogy az idei májusi észak-vietnámi utamat is nagyon várom.”

Nem hiszem, hogy ezek után bárkiben is felmerül ’Hogyan került a képbe a Baraka?’, de azért természetesen van története: „Akkoriban Spanyolországban, Andalúziában laktam és a Barakánál már volt egy-két barátom, akiket a budapesti idegenvezetés kapcsán ismertem meg és akik már évtizedek óta náluk dolgoztak. Akkorra már többen mondták, hogy keressem fel őket. Végül nem én tettem meg az első lépést, hanem ők írtak nekem, hogy már hallottak rólam. Kölcsönös volt a szimpátia, úgyhogy tavaly elkezdtem ’barakázni’ – a túravezetés nagy szerelmem lett. Ráadásul a Baraka pont úgy utazik, ahogy én is: egy kis kajaktúra, egy szép kilátópont, egy éjszakai piac meglátogatása, egy gyönyörű vonatút, séta teaültetvények közt.  Ilyen egy igazi barakás út. A csoport mindig fáradtabban tér haza, mint ahogy elindult. Ez nem a passzív pihenésről szól a tengerparton. Együtt mozgunk csoportként és közös kalandokban veszünk részt. Korán kelünk és az estéket is együtt töltjük valamilyen fakultatív program keretében. Nagyon intenzív.”

„Szerintem a túravezető a személyiségéből dolgozik. Próbálom átadni, hogy miért szeretem az adott országot. Fakultatív programokat szervezek, megmutatom a kedvenc helyeimet, így lehet igazán megismerni az adott kultúrát. De volt, hogy bemutattam egy régi ismerősömet. Később – az utasok saját elmondása szerint – ezek voltak a kedvenc programjaik. ’Ú, Dorina, de jó volt az a kis kávézó, amit ajánlottál vagy az a család, akikkel beszélgettünk az utcán vagy az éjszakai piac, ahova este tízkor keveredtünk, vagy a kedvenc zenéid, amiket beraktál a buszon.’ Ez igazi sikerélmény nekem. Mesélni kell. Úgy, hogy az érdekes legyen. Nem szoktam évszámokkal dobálózni vagy olyan infókkal, amit nehezen jegyeznek meg. Amikor felkészülök egy-egy utazásra, jellemzően olyan országba megyek, ahol már jártam. Sokszor felhívom az ott élő ismerőseimet és a segítségüket kérem egy-egy ilyen út előkészítésében. Ugyanúgy megnézem a dokumentumfilmeket, ahogy meghallgatom az adott országról szóló podcasteket. Túrakönyveket, kalandos történeteket olvasok. Nagy munka egy útra való felkészülés. Népmeséket gyűjtök, dalokkal, dalszövegekkel készülök. Néha előfordul, hogy karaokézunk egy út során. Egyébként szörnyű hangom van, úgyhogy általában nem szoktam ezzel büntetni a csoportomat, de előfordul, hogy éneklünk együtt valamit, vagy egy népmese kerül elő a kalapból. Minden száraz információt próbálok becsomagolni egy érdekes történetbe vagy egy mesébe, egy buddhista mondába, mert egy ilyen történet valójában sokkal jobban megmarad.”

A világ aprólékos megismerésében és felfedezésében minden érzékszervét latba veti, hiszen nemcsak a látható vagy tapintható élmények maradandóak. A különböző kultúrák dallamai között a Spotify iránytűje is segítségére siet: „Amikor egyedül utazok, sokszor elmegyek koncertekre. Tavaly az Azori-szigeteken töltöttem két hónapot és egy autentikus kis bár mellett laktam Ponta Delgada-ban. És ha már ott laktam, egyszer-kétszer be kell oda térnie az embernek. Onnan nagyon sok zenét hazahoztam. Fantasztikus belehallgatni, megtapasztalni, hogy a helyiek mire buliznak, melyek a kedvenc együtteseik és utána lemenni egy koncertre velük. Ezek tényleg nagyszerű zenék, amiket utána én is meghallgatok itthon. Minden országból gyűjtök egy utazólistát Spotify-on, hogy a mai kor igazi, helyi zenéit játsszam le az utasainknak. De szoktam hetvenes vagy hatvanas évekből is kigyűjteni egy-egy slágert, azt is megmutatom vagy lefordítok dalszövegeket, elmesélem a történetüket. Például van egy kedves kis zeném az Azori-szigetekről. Lisszaboni az énekesnő: Amalia Rodrigues. Arról énekel, hogy a kilenc közül, ki, melyik szigeten, milyen párt találhat magának? A szám címe As meninas da Terceira. Aranyos, kedves dal – az adott szigeten pedig el lehet mesélni, hogy mit énekelnek róla? Mi lehet a valóságalapja?” Ha már szóba jött a zene, akkor ott táncnak is lennie kell. Ahol pedig tánc van, ott megjelenik Bodorik Janka: „Együtt vezettük az utat. Madeirán van egy mojito bár, a Maktub. A tengerparton a bár előtti utcán az egész csapat salsázott és táncolt. Közben ittuk a mojitókat és megnéztük együtt a naplementét. Úgy tudtuk csak elengedni az autósokat, ha ők is kiszálltak és salsáztak velünk. Ez volt az egyik csúcspontja annak az útnak.”

„Általában félig üres hátizsákkal indulok el. Megtanultam ennyi év után: minél többet utazom, annál kevesebb dolgot viszek magammal. Srí Lankáról mindig teát hozok, meg a szeretteimnek fahéjat, fűszereket. Indonéziából matchát – nagyon szeretem a matcha lattét. Az Azori-szigetekről szintén teát – ott is gyönyörű ültetvények vannak Szent-Mihály szigetén. Igyekszem mindig olyat hozni, ami az adott országra jellemző és amit érdemesnek gondolok. Ritkán vásárolok magamnak tárgyakat, de például Baliról egyszer elhoztam egy festményt.” A tárgyakkal ugyanakkor csak csínján bánik és nem halmozza fel őket, hiszen a „soklakiságnak” ára van: „Tavaly mindössze két-három hónapot voltam itthon. Szerintem idén sem leszek ennél többet.” 

Aligha lehet kérdés, hogy ez nem egy választott életmód, hanem az alapértelmezett életmód maga, mely kapcsán a kiégés lehetősége ügyefogyott alternatívának tűnik: ’Még nem látom a végét, hogy ebbe az életstílusba bele tudnék-e unni vagy arra vágyjak, hogy egy helyen letelepedjek. Mostani fejemmel nem is Magyarország lenne az, ahol ezt megtenném. Amúgy meg az utazás kortalan. A barátságaim is azok. Ugyanúgy vannak idősebbek, ahogy a saját korosztályomból is egy-kettő. Sok hatvanas éveikben járó utazóval találkoztam, akik a mai napig szörföznek, síelnek. Olyan ütemben utazgatnak a világ körül, hogy az szinte követhetetlen. Remélem, én is ilyen leszek pár évtized múlva és nem fogok nemet mondani egy dzsungeltúrára vagy egy búvárkodásra valami szép helyen.”


Baraka csapatoldal – Bányai Dorina

Legutóbbi bejegyzések