Fél lábbal a madeirai gépről leszállva, a másikkal már szinte a következő út termináljába lépve szakítottunk időt az interjúra, mely sokkal inkább volt önfeledt csevegés “csak úgy”, mint izzadságszagú kérdezz-felelek. Érdekes kirakósozás született belőle, ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, egyre több kocka került a helyére, egyre több epizód nyert teljesebb értelmet Janka irigylésre méltó mindennapjaiból. Random ars poeticát gyártottunk, régi miérteket fejtettünk meg, jelenben diskuráltunk és jövőbe tekintettünk. Bodorik Jankával utaztunk a Föld körül, beszállókártya híján a fotelben ülve.
„Nem volt egyik sem előbb, jött a kettő együtt.” – feleli a gasztronómiával kapcsolatos kérdésemre: mi követett mit? A főzés szeretete az utazást vagy fordítva? “Laktam külföldön pár évet. Itt is, ott is, amott is. Sosem volt bajom azzal, hogy ’Ú, de ennék már egy kis rántott húst’. Nem hiányzott az itthoni kaja. Talán az volt az legérdekesebb, amikor Japánban éltem és semmit nem tudtam elolvasni, hogy mi-micsoda a termékeken a boltban. De főzni meg kellett – csak azért nem vehettem minden nap a deliben száz, meg ezer jenért készételt. Amit sikerült felismerni, abból próbáltam előállítani valamit. Teltek a hónapok, egyre inkább megismertem, hogyan használják a szójaszószt, meg a mungóbabcsírát, a kínai fokhagymát – az ottlét során kialakult bennem egyfajta kreativitás. Azóta is intuitívan vásárolok. Egy országot nagyon jól meg lehet ismerni az ízein, az ételein keresztül. Sőt, a gasztronómia a történelemmel is szorosan összefügg. Most voltam Azori-szigeteken, aztán Madeirán, most pedig Portugáliába megyek. A portugál konyha szegény konyha volt. A gyarmatosítások korában minden szállítható húst és ételt felvittek a hajókra. Otthon meg maradtak a belsőségek, a tengeri herkentyűk, amiket ki lehetett fogni, de nem lehetett szállítani és ebből kialakult valami egyszerű, de különleges. Miután Indiát is felfedezték, jöttek a fűszerek és létrejött ez a ma is kóstolható kreatív konyha. Szeretem megismerni egy ország megosztó ételeit, amit vagy gyűlölnek vagy szeretnek. Közben igyekszel te is megérteni, hogy neked vajon miért idegen és rettentő gusztustalan első blikkre, de a helyiek vajon miért vannak odáig érte? Végül legyőzöd magadban a viszolygást és megérted, hogy végső soron ez nem is olyan rossz. Nem vagyok válogatós, nekem jöhet bármi: nyers lóhús, tücsök, meg az erjesztett bab Japánban. A nattó. Ahhoz, hogy megismerj egy országot, a gasztronómiáját is meg kell ismerned – ugyanígy a zenéjét, a kultúráját, a természeti látnivalóit. Azt hogy hogyan szórakoznak, mi tölti ki a mindennapjaikat. A gasztronómia az ízlelés érzékén keresztül mutat be egy országot.”
Végig sodró lendülettel beszél. Néha ide meg oda kap, de a kontextus megingathatatlan és élmények, ízek, dallamok szegélyezik. Híresen jók, tartalmasak és nem utolsó sorban laktatók a Janka által vezetett olasz gasztrotúrák. Mivel az itáliai konyha az én szívemnek is kedves, így nem állhattam meg, hogy az olasz csizma összefonódásait, hatásait is kicsit boncolgassuk: „Az étel és a néplélek kapcsán az olaszokhoz kell nyúlnunk. Rendkívül stílusos nép. Sima hétköznapokon az idősebbek is gyönyörűen felöltöznek – nem túlcsicsázva, nem túldíszítve. Elég egy jól szabott öltöny, egy mellény, egy elegáns sapka, egy barna bőrcipő, bármi. Adnak a stílusra. A konyhájuk ugyanilyen. Az egyszerűségre, de egyben a minőségre ad. Nagyon szeretem az olaszokban, hogy bármennyire is ’Mammamiáznak’, meg kiáltanak halált a másikra, mert megszórja parmezánnal a rákos tésztát, ugyanannyira próbálják feszegetni a határokat, megkérdőjelezni a szabályokat. Például egy olasz az hedonista, csakis jó értelemben. Tudjuk, hogy a fehér bort azt hűvösen isszuk, a vörösbort azt meg szobahőmérsékletnél csak kicsit hűvösebben. De egy olasz nem csinál ügyet abból, hogy nyáron beül a lugasba, kitölt a vizespoharába egy kis vörösbort és beledob két-három jégkockát. Mert azt mondja: Janka, hogyha neked ez esik jól, akkor miért kéne magadtól megvonni? Beledobsz két jégkockát és élvezed.”
Felmerült bennem a kérdés: hova szervezne utat Janka, ha saját maga dönthetne ebben és nem befolyásolná az idő és akár a tér sem? Kissé meglepődtem a válaszon, hiszen jókora huszárvágással szakadtunk el a kulináris élvezetektől és eveztünk merőben komolyabb vizekre: „Nálam nagyon kötődik egymáshoz Afrika, Portugália és Kuba. Így együtt. Közös pontjuk a rabszolgakereskedelem, illetve annak a felszámolása. Spanyolország és Portugália a rabszolgakereskedelemben élenjárók voltak. Sajnos pont a portugálok voltak azok, akik elkezdték ezt délen, Lagos környékén, ahol Európa első rabszolgapiaca is állt. Afrikából rabolták el a törzseket, onnan Európába és az Újvilágba szállították őket. Kuba, a kubaiak egy nagyon összetett népcsoport. Találunk ott spanyol telepesek, illetve Nyugat-Afrikából elhurcolt rabszolgák leszármazottait és találkozunk a helyi, már nem élő indián népcsoportoknak a genetikai megnyilvánulásaival is. A génkészletben kibuknak azok az arcformák, jellegzetességek, amik rájuk voltak jellemzők. Lehet, hogy összekötném ezeket – a rabszolgaság történelmét feldolgozó utazás Afrikával, Kubával, Portugáliával.”
“A másik régi vágyam: van egy felfedezőnk, akit Magyar Lászlónak hívnak. Az 1840-es évek környékén jutott el egy portugál hajóval Dél-Amerikába: Kuba, Brazília, Argentína és Uruguay területeire. A Magyar Tudós Társaságtól kért támogatást a régió, többek között az Amazonas-medence feltérképezéséhez. Támogatást végül nem kapott, egyrészt személyének ismeretlensége, másrészt az akkori történelmi viszonyok miatt. Aztán Afrikába sodorta az élet. Csatlakozott egy karavánhoz, ami Angolából indult és szépen elkezdett a kontinens belseje felé haladni. Hihetetlen minőségű néprajzi-földrajzi leírást adott az akkor még felfedezetlen vidékekről. A tudós társadalom Livingstonnal együtt emlegette a nevét. Három értekezést is írt. Az elsőt kiadták itthon. Két-három év múlva érkezett meg némi támogatás Magyarországról, amivel végre próbálták segíteni a munkásságát. A másik két értekezés bennégett egy portugál kereskedő házában, valahol Afrikában, azok már sosem kerültek nyilvánosság elé. A magyar állam évek múltán tudta csak meg, hogy meghalt. Az általa bejárt útvonalat nagyon-nagyon szeretném végig csinálni – Magyar László nyomában, az ő írásai és könyve alapján. Annyira nincs benne a köztudatban, nem tudunk róla – pedig a Zambézi forrásvidékét például ő maga fedezte fel. Egy másik, szintén magyar – rabszolgából lett – felfedező volt Sass Flóra, Samuel Baker felesége. Aki Livingstonnal egy időben tevékenykedett. Férjével együtt kutatták a Nílus forrását. Meg is találták az Albert-tó vidékét, amelyről persze pár év múlva kiderült, hogy a tényleges forrástól még igen messze található. Van ott egy erőd, Fort Patiko, a mai Ugandában, amit Baker meg Sass építtetett az arab kereskedőkkel való konfliktusaik miatt. Én ilyen utakat csinálnék, nem gasztrót – ha lehetne.”
Sokszor mondvacsinált dolognak, túl magasztosnak tűnik ars poeticát emlegetni, mikor az ember “csak” a munkájáról beszél, de Janka arca tényleg ragyogni kezd, mikor hivatástudata szavakká formálódik: “Azt szeretném, hogy ugyanolyan boldogok legyenek az utasok, amilyen boldog én vagyok, amikor egy utat vezetek, attól, amit nekem ad egy út – egy szimpla Portugália, egy legkevésbé sem szimpla Dél-Afrika overland vagy egy Kuba. Érezzék át, éljék meg ők is. Amikor ott állunk Argentínában a Casa Rosada előtt egy történelmi helyen vagy amikor lóhátra pattanunk az Aconcagua előtt, és Mendozában gauchókat játszunk. Lényegüljenek át, váljanak azzá, aki ott van, ott él! Aki volt Eva Peron, aki volt a gaúcho, az indián, a rabszolga. Kubában egy santería templomba lépve, megismerve azt a vallást, érezzék, hogy az istennőjük Yemaya, a santería egyik legnagyobb orishája. Álljanak ott úgy, mint egy kubai, egy maja indián, vagy akinek a nagyszülei rabszolgák voltak. Ezt úgy tudod elérni, hogy megpróbálsz minden információt átadni, minden érzékszerveiddel érezhető érzést átadni. A legutóbbi Dél-Afrika overland mindannyiunknak meghatározó élmény volt. Három hétig, minden nap ugyanazon a nyavalyás teherautón, ami ráz, zörög, poros, zúg, üt jobbra, balra. Mégis minden egyes nap olyan helyen kötöttünk ki, ami egy csoda volt. A csoport el tudta engedni, hogy nincsen víz, hogy sokat kell utazni, hogy hajnalban kell kelnünk, hogy mégsem úgy alakul ahogy terveztük, mert ugye: This is Africa! Bármi közbe jöhet. És közben értékelték, mikor megláttuk az első nyársasantilopot, az első elefántot, amikor az Okawango deltában mokorókban eveztünk vagy amikor a sivatagban kipusztult fákat láttuk a Deadvlei-ben. Mindenki értett és átélt minden egyes pillanatot és ez annyira bitang érzés volt. Szerintem mind a mai napig, aki ezen az úton volt, az táplálkozik ebből.”
És hogy mióta utazik Janka? – merül fel a kérdés, tekintve, hogy a fél világot bejárta már Afrikától az amerikai kontinensen át Ázsiáig és vissza. “Hároméves korom óta. Az utazás, a felfedezés szerintem akkor égett be. Apukám még abban a korban élt, amikor nem nagyon lehetett utazni, de mégis nagyon szeretett és megtalálta a módját, hogy Jugoszláviába, Olaszországba, meg Németországba eljusson. Ez neki jó volt, őt örömmel töltötte el. Világot látott. És persze mindig vitt minket is magával. Nagyon sok jó élményem maradt meg ezekből a nyaralásokból. Tudat alatt az utazás szerelemmé vált és felnőtt koromban rájöttem, hogy az egész életem tulajdonképpen e köré csoportosult. Ahogy megcsináltam a főiskolát, egyből elmentem önkénteskedni Ghánába pár hónapra. Utána visszamentem egyetemre, MSC-re, akkor meg Portugália következett Erasmus-szal. Később volt még lehetőségem, hogy PHD-zek, de én a saját utamat akartam járni. Így kerültem ki Angliába, meg Japánba. Kerestem mi az, ami érdekes, különleges, egzotikus. Kimaradt két év, amikor Japánból hazaköltöztem, de szerencsére az sem tartott sokáig és akkor megtaláltam a Barakát. Ami nekem az egyensúlyt adja az életemben: nagyon sokat tudok utazni, de amikor hazamegyek, tudok kertészkedni, főzni, táncolni. Aztán kezdődik minden előröl, így maradok friss.”
Kihagyhatatlan elem a sztoriból a salsa, ami messzemenőkig több, mint egyszerű tánc: “Kuba nekem egy elmeborulás. Önmagam megismerésének egy fontos állomása. Vagy te, aki szereted a latin zenét, de ennyi. Nem tudsz rá táncolni, nem érted miről beszélnek, semmi. Elmegy így harminc év. És egyszercsak belecsöppensz egy salsa buliba – nem mellesleg tánctanár nővérem esküvőjén –, ahol jön egy “villámcsapás”. Beiratkoztam egy tanfolyamra, elkezdtem táncolni és onnantól kezdve teljesen átfordult az életem. Valahol ezt is a Barakának köszönhetem. 2016-ban kezdtem ismerkedni a salsával és 2019-ben úgy döntött a cég, hogy Rózsa Edi kollégám mellé kell még egy farvízen beúszós „kubás”, aki elvisz egy-két lepattanó kubai utat. Hála az égnek, eleget hisztiztem nekik és megadták ezt a lehetőséget, hogy én legyek a “farvízen beúszós”. A salsa az kultúra, az mindent leír. Kubának az egész történelmét, az egészet cakkumpakk. Van benne afrikai gyökér, van benne spanyol gyökér, benne van az amerikai kontinenssel való kapcsolat és annak a tiltásából eredő gyökér. Fekete Afrika és Kuba is ilyen megmagyarázhatatlan módon érkezett meg az életembe. Ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy vannak bennünk dolgok, amikről nem tudunk és egyszercsak valamilyen véletlen segítségével sikerül ráébredni, hogy te ehhez kapcsolódsz. Onnantól kezdve az agyad elborul és elkezdi követni ezt a vonalat. Megtalálsz hobbikat, megtalálsz országokat, amik vonzanak téged, bármit, ami ad valamit az életedhez. Ezek bármikor jöhetnek. Nekem lehetett ez a ghánai tapasztalás, a salsa vagy amikor Magyar László könyvét elolvastam. Valaki bélyegeket gyűjt, valaki meg élményeket. Amikor Buena Vista koncerten ott táncolsz a színpadon a táncos fiúval, miközben megy a koncert vagy amikor megkerestem Ibrahim Ferrer – a Buena Vista egyik alapító tagja – sírját a Colon temetőben. Sehol senki és tudom, hogy a táncos közegemben ő mekkora egy ikon, és te ott állsz a sírja előtt. Vagy amikor Fidelnek a táborába elmész, amikor ott vagy az Okawango deltában, amit a tévében, a National Geographic-on láttál először és belelóg a kezed a folyóba.
Ami jó neked, azt át kell élni! Élvezni kell!”
Harmincnyolc évnyi életbölcselet mosolyba, táncba, ízekbe zárva. Már csak egy pohár pugliai Primitivo hiányzik, keretbe zárva mindezt, de az már egy másik történet lesz.
