„Ez a Levente nem csinál semmit, csak dumál, röhögcsél és utazgat velünk! – hogyha egy utas ezt állapítja meg a körutazás végén, akkor jól végzem a munkám.” Bár beszélgetésünk során racionálisan gondolkodó, egyetemi tanárembert ismertem meg a személyében, aki határozottan érvel, tudatos és precíz, úgy a magánéletében, mint szakmaiságában. Ugyanakkor rejlik a sorok közt, a nevető ráncok redői mögött, a sejtelmesebb pillanatokban megbújva valami eredendően és finoman spirituális hit. Bizalom a végzetben, amolyan fatalista tudatosság, mely cselekvését, szándékait és útját a világban könnyeddé, mosolygóssá és szerteágazóvá teszi. Halász Levente volt a beszélgetőpartnerem.
„36 éves vagyok. Gödöllőn születtem, ott éltem le szinte az egész életemet. Aztán az egyetem alatt bekerültem Budapestre, utána pedig a nagyvilágba. Hamar elkezdtem utazással, utaztatással foglalkozni. Egyetemen terület-, településfejlesztő geográfusi, aztán földrajztanári végzettséget szereztem, később idegenvezetőit, végül pedig, földtudományokból doktoráltam. Négy-öt egyetemen tanítottam az elmúlt tíz évben és a MTA Szociológiai Intézetében is dolgoztam kutatóként. Elsősorban Magyarország perifériáit, a súlyos társadalmi problémákkal béklyózott vidéki tereit kutattam. Sajnos ezzel jelenleg kevesebb időt tudok foglalkozni. A másik téma, amibe beleástam magam, a felelősségteljes, tudatos és fenntartható turizmus vagy utazás. Ez egyben a vesszőparipám. Kivétel nélkül minden csoportomnak szoktam is beszélni róla, mert elkeserítőnek tartom, hogy vannak, akik nem megfelelő attitűdjükkel saját és utastársaik utazási élményeit képesek tönkre tenni, valamint akadályozzák magukat a mélyebb meg- és felismerésben.”
Ausztráliát kivéve minden kontinensre visz utakat. Az év több mint egyharmadában utaztat, két irodánál dolgozik egyszerre. Ám gondolatban még többet, hiszen legalább ennyi időt tölt azzal, hogy maradéktalanul felkészüljön minden egyes útjára. Szinte mérnöki precizitással, tudatosan felépítve azokat – hol Burmában, hol Peruban vagy éppenséggel Afrikában.
„Fatalista vagyok. Hiszek a sorsban, abban, hogyha valahova elutazom, az nem véletlenül történik. Sokat készülök az útjaimra, akár túravezetőként, akárha saját magam megyek – egyébként az alapos felkészülés is a tudatos utazás témakörébe tartozik. Olvassunk a történelemről, a társadalmi szokásokról, az etikettről, a gasztronómiáról, a gazdaságról, a kultúra izgalmas különbözőségeiről! Máskülönben csak a felszínt kapargatjuk. Az utazásnak pont az lenne a lényege, hogy mélyebbre fúrjunk. Próbáljuk megérteni, értelmezni az ottani közeget, a hatásokat, a kapcsolatrendszereket.”
„Bárhová örömmel elutazom és bárhol otthon tudom magam érezni. Úgy gondolom, ez kisebb részt függ a desztináció attrakciókínálatától, mint saját magunktól. Ha valaki jóban van magával, egyensúlyos, derűs, rendben az egészsége, a párkapcsolata, vagy esetleg olyan emberrel utazik, akivel repül az idő: baráti körrel, a szerelmével, a családjával, a gyerekeivel, akkor egy középszerűbbnek tűnő, „szürkébb” desztináció is válhat a legmeghatározóbb élményévé. Mondok egy példát: 2009-ben a nyár kellős közepén családommal elmentünk Békés megyébe, Sarkad környékére. Tízezer fős város, súlyos társadalmi problémákkal. Megérkeztünk, felkerestük a régi dédszülői házat, körbenéztünk a településen. Utána nagyokat úsztunk a Fekete-Körösben, vacsoráztunk Gyulán. Következő nap a Viharsarokban kocsikáztunk és megálltunk délben Lőkösházán. Ez egyébként egy új település. Azért építették fel, mert ott húzták meg a határt s kellett a vasút mellé határállomás, ezen kívül házak az ott dolgozóknak. Nincsenek kiemelkedő építészeti értékű épületek, a természeti környezete sem különleges. Vettünk a boltban zsemlét, megkenték vajjal, tettek bele sajtot. Leültem a polgármesteri hivatal parkolójának kövére a kocsik közé. Ott ültem és lebegő boldogságot éreztem. Miért? Mert jóban voltam magammal. A szeretteim mellett lehettem, imádtam a nyári kánikulát, a hosszú, fényes nappalokat. Ez a nyár kellős közepe: még messze a szeptember, már messze a május. Egyáltalán nem volt szükség országos hírű attrakcióra, lenyűgöző természeti csodára. Csak a magunkba megérkezésre. Amikor utazunk, nagyon fontos, hogy foglalkozzunk magunkkal, a saját jóllétünkkel – itt a lelki, szellemi jóllétre gondolok. Ha az utazó kellően felkészül lelkileg, szellemileg egy utazásra, szinte biztos, hogy pozitív élményekkel jöhet haza.”
„Úgyszintén fontosnak tartom hangsúlyozni: Ha valakit megfog egy pillanat – szép naplemente, élénk hangú vízesés, ízletes vacsora, okkerszínű homokdűnék a sivatagban – akkor adjon időt arra, hogy ezt elraktározhassa. Maradjon ott, gondolkodjon, csukja be a szemét és feledkezzen meg a körülményeiről. Ha odafigyel az élmény átélésére, akkor biztosan meg fog maradni hosszútávon. Az, hogy bemész, például az Ermitázsba megnézni az egyetemes képzőművészet legszebb alkotásait, két óra alatt a tömeggel végigszenvedve magad a tárlatokon, abból semmi sem marad meg – csak a kellemetlen körülmények: tömeg volt, majdnem kiraboltak és sorba kellett állni a ruhatárnál. Hiába láttad Rembrandt vagy Tiziano festményeit. Az élmény elraktározásához fontos, hogy kevesen legyenek körülötted. Vagy csak te legyél, vagy csak a szeretteid és hagyj időt magadnak.”
A beszélgetésünk során, szinte kivétel nélkül a kifogyhatatlan történetei, élményei, utazásai közül emelt ki szemelvényként egy-egy epizódot, hogy választ adjon a bennem felmerülő kérdéseimre: „Machu Picchu, Peru: bemegyünk a régészeti területre, itt először felülről látható a romváros. A kecsuák által kialakított teraszokon állunk és ott mindenki elérzékenyül, mert eljutott ide, harminc évet várt erre az élményre, rajta volt a bakancslistáján, stb. Aztán mindenki elkezd fotózni. Előtte elmondom az utasoknak, hogy lesz nagyjából negyven percünk. Abból a negyven percből harminc perc az övék. Azt csinálnak, amit akarnak: beszéljenek, sírjanak, fotózzanak. Viszont az utolsó tíz perc az enyém. Akkor lemegyünk az egyik teraszra, ahol nincs senki. A csoportot leültetem, mondom, hogy mindent rakjanak el. Nincs fényképezés, nincs evés, nincs kamera, okostelefon, semmi. Hanem keressenek egy nyugodt pózt, néma csendben és tíz percig csak nézzék a romvárost. Akkor szokott a legtöbb ember sírni.”
„Yangon, vagy ahogyan a gyarmatidőben hívták, Rangun, Burma régi fővárosa. Itt található a buddhista világ egyik legfontosabb és legszentebb helye, a Swedagon-pagoda. Ez egy 100 méter magas színarannyal bevont épület. Legyen valaki ateista, gondolkozzon teljes mértékben materialista szemléletben, legyen hitetlen a spiritualizmussal, buddhizmussal szemben, még az is érzi ennek a helynek az energiáját. Odamegyünk és azt mondom: mindenki vegyen egy virágot. Lótuszvirágot, kardvirágot vagy krizantémot. Mezítláb kell bemenni. Megadott rend alapján lehet a sztúpa körül sétálni. Többszáz Buddha-szobor található itt. Kicsi, nagy, álló, fekvő, lótuszülésben ülő. Ha nézel egy Buddha-szobrot, a derű, az egyensúlyosság, az elfogadás árad tekintetéből. Mondom az utasaimnak, hogy mindenki menjen be, egyedül, egy virágszállal. Kezdjék el körbejárni a sztúpát és nézzék a Buddha-szobrokat. Lesz egy, ami ’megszólítja’ őket. Ki-ki járuljon oda hozzá, rakja le a virágot, nézzen a Buddha szemébe és imádkozzon. Üljön vele szemben húsz percet. Egyszer az egyik orvos barátom eljött velem. Abszolút materialista, vallástalan. Odamentem hozzá és azt mondta, hogy: Levente, én akkorát bőgtem… Ültem a Buddhával szemben és csak azt tapasztaltam, hogy békében vagyok és megállt az idő folyása. Nem tudom mit éreztem, de valami történik ezen a helyen.”
„Nekem nem az a dolgom, hogy élményeket szerezzek, amikor dolgozom, hanem az, hogy élményeket szereztessek. Mindent meg kell tennem azért, hogy az utasoknak mélyreható élményei legyenek. Ha én semmilyen hatással nem jövök haza, akkor sincs gond. A mi munkánknak a háttérben kell zajlania. Egy utasnak lehet, hogy ez az egyetlen szabadsága. Van, aki öt évig arra gyűjt pénzt, hogy eljusson Mexikóba vagy Patagóniába. Nekik én nem tehetem tönkre az utazásukat. Nem éreztethetem, hogy mennyi munkám van azzal, hogy az utazásuk jól sikerüljön. Ezt mindig a busz elején csinálom meg, a legelső sorban vagy a hotelszobában. Nekik nem kell, nem lehet látni, hogy én dolgozom. Egyszer buszoztunk Arequipából, Peru második legnagyobb városából a Titicaca-tóhoz, a bolíviai határra. A csoport éppen ebédelt, miután végeztünk a városnézéssel. Mindenki sörözött, beszélgetett, nevetgélt. Mindeközben kaptam egy telefont a partnercégtől, hogy a Titicaca-parti Puno-ban, ahol a szállásunk lenne, tüntetnek. Halálos áldozattal is járt, gyújtogatták a kocsikat, kővel dobálták a buszokat. Ha a tüntetésnek nem lesz vége este hatig-hétig, akkor nem mehetünk be a városba, mert életveszélyes. Ezt komolyan kell érteni. Nem gagyi túlzás. Délután kettőkor ezt nem önthetem rá azokra az utasokra, akik kifizettek másfélmillió forintot. Nem tehetem meg, hogy a bennem feszülő izgalmat rájuk terhelem. Ehelyett beszálltam a buszba és mosolyogva, könnyedén elmeséltem az Andok keletkezését. Meséltem a vulkanizmusról, az élővilágról, simogattunk bébi alpakát, megálltunk kávézni stb. Közben egyfolytában szorítottam, imádkoztam, hogy legyen vége a tüntetésnek. Aztán a védőangyaloknak hála, a sorsnak vagy az Istennek, tök mindegy ki miben hisz, vége lett a tüntetésnek és mi gond nélkül bementünk Punoba, elfoglalhattuk a szállást. Természetesen erről az utasok semmit nem tudnak a mai napig. Akármilyen módszertani órán részt vehetsz, ezt nem lehet megtanulni. Csak és kizárólag elsajátíthatod rengeteg gyakorlattal. Legutóbb Albániában, nyáron a buszunk beszorult két szikla közé, majd lerobbant Mostarban és egy másik buszt kellett szereznem, ami elvitte a csoportot Szarajevóig. Lehet, hogy ez az én szerencsém, de itt is körülöttem voltak az őrzőangyalaim. Máig megmagyarázhatatlan módon, nagyon hamar oldódtak meg ezek a kritikus helyzetek.”
A rengeteg megszerzett, megélt tudás birtokában Levente sohasem próbál kibújni a bőréből, önazonos marad és makacsul őszinte az elveihez: „Mindig a valóságot mutatom meg az utasoknak. A valóságnak pedig vannak pozitív és negatív, sötét és világos oldalai. Ha valahol szegénységi problémával küzdenek, akkor mesélek róla. Ahol kisebbségi diszkrimináció béklyóz, arról is mesélek. Ahol vacakul működik az oktatási rendszer, beszélek róla. Ha valahol hiperinfláció sújtja a gazdaságot, most pont Argentínában, elmondom az okait. Nekem nem az a célom, hogy valamiről csak a pozitívot és csak a jót mutassam meg, mert az hazugság. Ezt nem tehetem meg. Ha valaki eljön velem Madagaszkárra szilveszterkor, ott igenis a világ egyik legszegényebb országában fogunk járni. Nagyon sokat fogok mesélni arról, hogy milyen egészségügyi gondokat kell megoldani, hogyan alakul az AIDS-helyzet, milyen az, amikor valaki nem járhat iskolába, milyen az, amikor a társadalom fele analfabéta. Ez nem azt jelenti, hogy kevesebb élménye lesz a turistának. A baobabfák ugyanolyan szépek, az óceán ugyanolyan tiszta és kék, a mészkőerdők ugyanannyira bizarrak. Imádom, ha alaposan – a társadalmat, a kultúrát, az állatvilágot, az élelmiszerek árait, a gasztronómiát, mindent-mindent az utasok megismernek és tudnak. Szeretem, amikor érdeklődnek és kérdéseket tesznek fel.”
„A felkészülés, olvasás és a hellyel történő előzetes ismerkedés a tudatos utazónak nagyon fontos ismérve. Vagy például szép gesztus elsajátítani a nyelvi alapokat. Megtanulni mondjuk húsz szót, miként az is, ha elsajátítjuk a legfontosabb viselkedési szabályokat. Áprilisban voltam Japánban. Ott a Narita repülőtér és a tokiói hotel közötti úton két órából egy órán keresztül a viselkedési szabályokról beszéltem, mert nélkülözhetetlenek. Ha az ember elhagyja Európát, óriási baklövései, kellemetlen szituációi lehetnek: ha mondjuk egy buddhista országban egy gyerek fejét megérinted, hogyha egy muszlim országban egy nőnek puszit adsz, hogyha Japánban egy kézzel adod át a pénzt. Ezeket sulykolni kell. Vagy például ott a fotózás: mindig elmondom az utasoknak, hogy nyugodtan fotózzanak. Én se bírnám ki, hogy nem fotózok, mikor valami jelentős épületet, izgalmas természeti látványosságot látok. De néha adjanak időt maguknak. Rakják el a gépet, a telefont és a saját szemükkel, a saját lelkükkel is fotózzák le azt a látványt. Üljenek le és csak nézzék a saját szemükkel, mert csak az fog elraktározódni. Inkább készítsenek kevesebb fotót, ám azokat komponálják meg. Illetve az emberek fotózásával vigyázzanak! Ez is a tudatos utazás témaköre. Mert amikor embert fotóznak, először gondolatban cseréljenek helyet vele. Ha ők ülnének ott, mint koldus, mint piaci árus, vagy mint buddhista szerzetes, örülnének-e, ha percenként huszonöten belefényképeznének az arcukba? Ha nem, akkor ne fényképezzenek. Ugyanígy el szoktam mondani, ha harmadik világbeli országba utazunk, ne adjanak pénzt a szegényeknek, koldusoknak, mert ezáltal a koldulás kultúráját támogatják. Ha a koldus pénzt kap, meglátja a másik, holnap már ketten lesznek az utcán, harmadnap hárman. Ha valaki adományozni szeretne, mindenhol léteznek olyan helyi civil és vallási szervezetek, iskolák, ahova bemehet, akikkel előtte felveheti a kapcsolatot vagy bennünket, túravezetőket megkérdezhet, kinek adják oda a pénzt, az ajándékokat.”
A sűrű mindennapok, a sok utazás és az élmények szereztetése mellett persze számára is fontos, divatos szóval élve az ’én-idő’ és a megtisztulás folyamata, mely egyaránt segít testnek és léleknek a felfrissülésben: „Sokat utazom Magyarországon, szinte egyfolytában, ha itthon vagyok. Az, hogy például egyik nyári hétköznap délután elkocsikázom a Tisza-tóhoz, vagy kimegyek a Dunára egyet evezni, gyakran előfordul. Nagyon szeretem felfedezni az országot. Elmenni olyan helyekre, ahova senki sem. Mondjuk az Ipoly völgyébe, az Ormánságba, a Viharsarokba, a Tarna-mentéhez vagy megnézni a szatmári templomokat. Minden évben egy-két alkalommal saját magamnak szervezek külföldi utat. Ide vagy egyedül, vagy társsal megyek. Ezek az utazások szigorú digitális detoxikációval telnek. A telefonomat kikapcsolom, nincs internet, nem olvasok híreket. Utazom. Nem posztolok, csak a hazaérkezést követően. Nem vagyok hajlandó az otthoni ügyekkel foglalkozni. Imádom azt az érzést, hogy nem viselek órát, nem érdekel, vajon reggel hét vagy tíz óra van, hogy este kerülök-e ágyba vagy hajnali egykor. Semmi más nem érdekel, csak az, hogy ott legyek. Gyakran meg sem tervezem pontosan az utat, mindössze annyi történik, hogy veszem a repjegyet és lefoglalok az első két napra egy szállást. Semmi nem fog történni, ha pár napig nem kapcsolom be a telefonom. Ugyanúgy forog tovább a Föld, ugyanúgy közlekedik a villamos, ugyanúgy ugatnak a kutyák. Mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki, csak két napig, akár itthon Magyarországon. Hosszúak, tartalmasok lesznek a napjai, imádni fogja az időmilliomos létet. Először furcsa érzés és hiányozni fog a telefon, meg a közösségi média, de aztán az ember rájön, hogy: ’Jézusom, én ennyi szabadidővel rendelkezem?”
Végezetül, csupán egyetlen egy hiányérzetem maradt. Jelesül, hogy mikor vehetem kezembe Halász Levente készülő könyvét, mely régóta íródik és ha a beszélgetésünk napvilágot lát, talán már nemcsak a barátai fogják nyaggatni, hogy írja meg a hiányzó oldalakat. Az egyik első dedikált példányra mindenesetre biztosan van jelentkező.