Mivel a közösségi média nyilvános bugyraiban a lábnyomai kámforként tűntek el a kíváncsi szemek elől, így némiképp sötétben tapogatózva hívtam beszélgetésre. Mint a Baraka egyik újdonsült túravezetőjével, friss, impulzusokban gazdag párbeszédet hoztunk tető alá, melyben rögtönzött szociológiai elemzéstől, a XX. század frankofón, analóg világán át az idegenvezetés csínjáig és bínjáig érintettünk mindent, ami csak szóba jöhetett. Hölgyeim és Uraim, kapaszkodjanak a fotel karfájába, újra utazunk – ezúttal a legkevesebb 20%-ban francia Babják Péterrel. Peti 2023-ban csatlakozott a csapatunkhoz, legutóbb Provence-ban vezetett utat, hamarosan pedig Balin lesz fellelhető.
„Ez egy jó kérdés.” – vágta rá a digitális-közösségi térből való kivonulását firtató kérdésemre – „Szívesen beszélek róla, szoktam másokkal is. Igazából nem ’soha nem voltam fenn’ a közösségi médiákban, hanem csupán egy pár éve nem. És ez sem teljesen igaz, mert például WhatsApp-ot, Vibert használok. Ami nyilván nem közösségi médiafelület, de mégiscsak az emberi kommunikációban egyfajta egyszerűség. Illetve Youtube-ot nézek, használok. A korábbi tartalomfogyasztásomat teljesen felváltotta – televízióként használom, meg egy csomó csatornán fenn vagyok. Ilyen formában nem zárkóztam el a világtól. Tehát nem arról van szó, hogy ne követném a napi eseményeket. Alapvetően hírfogyasztó vagyok, közösségi ember. Sok barátom van, széles, nagy családi köröm. Nem egy introvertált személyiség vagyok. Ezzel együtt a közösségi médiákat már jó rég óta használom – már az Iwiw-korszaktól, aztán végigmentünk ezeken a Facebooktól az Insta világig. Majd volt egy olyan időszak, amikor a Covid betört – minket, akik turizmusból éltünk elég komolyan érintett. Jó ideig nem volt tartós munkám, elfoglaltságom. Ez nagyon furcsa dolgokat okozott az életemben. Az egyik ilyen volt, hogy a közösségi felületeken csüngtem. Meg egyszerűen nagyon rossz formában használtam őket. Rájöttem, hogy nem nagyon segítik az életemet, sokkal többet elvesznek, mint amennyit adnak. Tudatosan csináltam: lejöttem ezekről. A Facebookon mély, beágyazott kapcsolataim voltak: nyilvánosan megírtam az ismerőseimnek, hogy én ezt abba fogom hagyni. Vegyesen fogadták, ráadásul vidéken is lakom, messze a barátaimtól – „Most végképp elválnak az útjaink, nemcsak fizikailag, online is.” – mondták. A napi szintű, felszínes kommunikáció lecsökkent, de családosként ezt annyira nem is bánom. A komolyabb kapcsolataim viszont megerősödtek. Kicsit több áldozatot követel az emberektől – tőlem is, tőlük is. Egy lépés vissza a régi világba, mikor meg kellett szervezni a dolgokat, hogy mikor és hol találkozzunk. De egyébként szerintem jól működik.
Szoktam mondani, hogy a XX. század gyermeke vagyok: például készpénzt használok, de ez nem egy ideológia, félreértés ne essék. Én egyetértek azokkal az elvekkel, amik a progresszivitás irányába hatnak – egyszerűen én így szocializálódtam. Az önszerveződésen, a családi életünk megszervezésén sokat dolgozunk együtt a feleségemmel. Abból a szempontból különleges vagy egyedi a dolog, hogy nem mutat mintát a szüleinkkel vagy azzal a szocializációs környezettel, amiben éltünk. A feleségemnél és nálam is különböző okokból van, de egyértelműen azért, mert kiléptünk az ottani, otthoni világból.
Egyébként ez veszélyes is, meg nehéz – nekünk hiányoznak azok a minták, vagy nem vagyunk túlságosan ellátva velük, amik az általános „működéshez” kellenek. És ezért bizonyos intézményekben, ahol elvárják, hogy besimulj a rendszerbe, mint az iskolában vagy társasházi környezetben sokszor bajaink is vannak. Renitensek vagyunk.” Őszintén nevet. Egyszerre sugárzik belőle a komoly, gondosan komponált életfilozófiában rejlő szabadság, kisfiús öröm és a független, felnőttes kalandvágy.
„Gimi után kimentem Franciaországba tanulni, ezért nekem főleg francia kötődéseim vannak. Azt nem szoktam mondani, hogy félig francia vagyok, mert azért az túlzás lenne, de van az énemnek egy 20-25%-os felülete, ami inkább francia, mint magyar. Kint tanultam egyetemen, utána még két alkalommal is éltem Franciaországban. Ezek jelentősen meghatározták a gondolkodásomat. A legutolsó alkalommal az egész családdal voltunk kint. Egy évig laktunk Toulouse-ban. Egyhelyben maradós történet volt – itt, Okszitánia régióban kirándultunk sokat. Arra nagyon jó volt, hogy a fiam ide járt első osztályba. Amikor külföldön a miénktől eltérő – mondjuk – társadalmi különbséget tapasztalok és szimpatikus, azt könnyen felveszem és ugyanilyen könnyen elvárássá is formálom, ezért amikor Magyarországra visszatérek, vannak konfliktusaim, főleg belső konfliktusaim ezekből. Ugyanez igaz fordítva is, mikor az ember a magyarságában rejlő dolgokat viszi külföldre, abból szintén lehetnek feszültségek. Tök jó lenne, ha mondjuk államilag támogatva, egy adott életkorban mindenki világot láthatna – akár kötelezővé is tenném. Személyes tapasztalatom, hogy sokkal színesebben látom a világot, azáltal, hogy több helyen jártam.”
Felmerült bennem, hogy a világlátás önmagában ad-e útlevelet az idegenforgalom határátkelőjéhez vagy iskolapad is kellett hozzá?
„Igazából is-is. Először beletanultam. Véletlenül. Pár barátommal elindítottunk egy turisztikai vállalkozást, amiből egyébként voltak sikereink, csak anyagi sikereink nem. Úgyhogy az csődbe is ment két év alatt. Az üzleti része nem nagyon, minden egyéb jó volt. Innovatív. Utána mentem ki Franciaországba egyetemre. Savoyába, Chambéry-be – turizmus-hotel menedzsment szakra. Ami nagyon erős, gyakorlati képzést adott. Aztán később Magyarországon idegenvezetői képesítést szereztem, majd ugyanezt Bécsben is. Ahogy beszélgetünk, itt van mögöttem ez a könyvespolc. Ennek a jelentős része turisztikai dolog. Klasszikus XX. századi módon, print verzióban. Én ma is így, ezekből dolgozom. Súlyos, nagy könyvek, de vittem magammal, repülőztettem, meg utaztam velük. Nem használom annyira jól az internetes felületeket, mint sokak, ebben jobban otthon vagyok. Olyan részletességgel, ahogy nekem kell, nincs fent a világhálón. Idegenvezetést csináltam a Coviddal bezárólag kilencvenkilenc százalékban – tárlatok, múzeumok, belső terek, meg városi idegenvezetés.”
És, hogy hogyan fordult át az idegenvezetés túravezetésbe? „A Barakáról tudtam már előtte is, hogy ez létezik, de nem foglalkoztam vele úgy, hogy ebben szeretnék bármit is csinálni. Viszont húgomék esküvőjükre kaptak tőlünk egy barakás utat – Provence-ba. Amikor hazajöttek, mondták, hogy fantasztikus volt. Elkezdtek róla képeket mutogatni, mesélni. Ekkor szöget ütött a fejembe a gondolat, amolyan „hátha” alapon, mi lenne, ha megkeresném a Barakát? Következő februárban találkoztunk, Juditék rögtön azzal kezdték, hogy három utat vihetnék. Különbözőeket. Elkezdtük csinálni – láttam benne a fantáziát, hogy itt lesz közös felület. És lett is. Úgyhogy most nagyon boldog vagyok.
Sokkal nyitottabban állok azokhoz a dolgokhoz, amik elől korábban elzárkóztam vagy amik nem találtak meg. Mondok egy példát: Portugáliában, Azorin a Pico csúcsra való felmászás. Azt nem mondom, hogy nem csináltam volna meg magamtól soha, de nem jellemző, hogy egyéni utasként mondjuk én annyira fel akarnék oda mászni. Innen nézve én is sodródom bele ebbe a barakás világba. De hogy csinálnék-e Nepál Annapurnát? Nyilván nem” – megint nevet és ez mindig a totális őszinteség pillanata – „de részt venni rajta most már talán. Nyitott vagyok rá. Ugyanakkor nem tennék magam mögé húsz embert, hogy jöjjön velem „meghalni” hatezer méteren. Minden túravezető jól teszi, ha önmagát adja az úton. Nem szabad megerőszakolni magadat. Mindenki azt tudja legjobban átadni, ami önmagára is érvényes. Hogy is mondjam? Önazonos. Igen, egy ilyen út, mint a Nepál is, kereteket ad. A kereteken belül a túravezető a falig elmehet, azon túl már nem. De addig mindenképp érdemes. Ez a legjobb túravezetői attitűd, ahol az ember a lehető legszínesebben, legmélyebben és legprovokatívabban tudja magát beletenni az útba.”
Nem olyan régen Péter Észak-Lengyelországban járt, amolyan felfedezőúton, így arról kérdeztem: hogyan születik egy út? „Nekem az első ilyen bejárásom volt a Barakával – végül is ez két terület, Mazuri-tavak és Gdansk, amit összekapcsolunk egy útban. Nulláról építettük fel. Korábban, mint utazásszervező dolgoztam, így tudtam, hogy mi a rutinja ennek és az igazat megvallva, szeretem is csinálni. Neten keresgélsz: Ú, ott egy ’izé’! Ú, ott egy ’nem tudom’ – gyerünk nézzük csak meg! Hívjuk fel! Szaladgálunk föl-le. Beszélgetünk a recepciósokkal: mutassank egy szobát…stb. Megnézzük a környezetet. Az a feladat, hogy úgy viselkedjünk, ahogy egy utas, aki mindent látni szeretne, akit minden érdekel. Ez az alap koncepció. Mindent beszívsz magadba, lejegyzetelsz és később ebből csinálsz egy rövid, tíz pontos listát – vonalvezetőt. Igyekeztem hozni magammal a régi, lezserebb világot. Ez kellett: aktív programok. De nagyon szerettem volna, hogyha az aktív programokon kívül nemcsak az van, hogy tessék szabadidő, mindenki találja ki maga, mit szeretne, hanem akkor csináljunk olyan dolgokat, amik a klasszikus leisure-turizmusnak az elemei. Hogy legyen is egy Gdansk városvezetés meg ne is – amúgy barakásan. Ez a város ér ennyit, hogy ne csak „odalökjük” az embereket és azt mondjuk, hogy fedezzétek fel! Sokat adna – kvázi, mint egy outdoor túra, csak a városban.”
És ha már lúd, legyen kövér: ez itt a reklám helye. A túra vezetője maga fogalmazza meg, kiknek is ajánlaná az utat? „A saját barátaimnak. Negyvenes aktív, egészséges embereknek, akik szeretnek kirándulni, túrázni, kisebb aktivitásokat csinálni – kis kenutúra, kis kirándulás, akármi. Nem olyanoknak, akiknek az az életük, hogy az Everestre „mászkálnak” fel. Ez nem erről szól. Eleve nincs itt egy domb. Ez egy síkság. Számomra Provence-hoz nagyon hasonló ez az észak-lengyel Hármasváros, Mazuri-tavak út. Ajánlom azoknak, akik egy kultúrát, egy tájat, egy régiót szeretnének megismerni sokféleképpen. Ebben ez a lényeg. Lesz kaja is, város is, ebben lesz biciklizés, meg tengerpartozás. Harminctól hatvanéves korig szerintem ebben bárki megtalálja a helyét. Ha valaki emlékszik még arra, hogy harminc évvel ezelőtt milyen volt egy nyár Magyarországon, akkor érdemes eljönnie. 24-30 fok, kellemes, zöld. Ki gondolta volna ezt Észak-Lengyelországról? Ez egy nagyon klassz dolog lesz!”
